Helene Vervoorde és Salka még a lebombázott Németországban járnak, két fiatal nő, a szerelmes amerikai katonák bőkezűen osztogatott élelmiszeradagjainak, a friss, szabad levegőnek és a szabadságnak köszönhetően súlyban némiképp gyarapodva odamegy, ahová akar, és oda csenget be, ahová akar. Mint ahogy a határ túloldalán a legelső háznál meg is tették. Hogy egy széket kérjenek.
Salka hirtelen ötlete volt. Elfojthatatlan, szenvedélyes vágy tört rá, hogy igazi széken ülhessen. Helene, az idejét sem tudom, mikor ültem széken, mondta, azt se tudom, milyen érzés. Meg mered kérdezni? Be mersz csengetni és kérni egy széket? Vagy én csináljam? Itt, ebben a házban. Megcsináljuk? Vagy a következőnél? És aztán: ugyan, mit érdekel, megcsinálom én, és kész!
Salka becsöngetett. Kinyílt az ajtó. A sötét, keskeny előszobában egy család áll összebújva, hunyorogva az éles napsütésben, az ajtóban mocskos rongyokba öltözve két kimerült lány, pipaszár lábukon lecsúszott zokni valami cipőszerű alkalmatosság fölött. Az apa, aki túlságosan meglepődik ahhoz, hogy a kérésüket elutasítsa, megfordul, és odaszól az egyik gyereknek a háta mögött: menj csak, hozz egy széket, fiam.
Kihozták a széket, letették az ajtó elé, a járdára. A szülők a körülöttük ácsorgó gyerekekkel bárgyún hallgatnak. A ház homlokzatán katonás rendben sorakoznak a vörös téglák. Az ablakban, a szalaggal összefogott két vitrázs között muskátli. Fenn a tetőn narancsvörös cserepek, felettük a kék ég. A ház előtt, a járda mellett kis darabka frissen nyírt gyep – ismét Hollandiában vannak.
Salka lesoványodott hátsófelével a szék felé fordult, majd bámulatos ünnepélyességgel összefogta a ruhája szegélyét. Így ereszkedett le a szék nádfonatú ülésébe.
Orgona. Mindenütt ibolyakék, fehér, lila orgonák nyíltak. Amint átlépték a határt – 1945. május 2-án, két hónappal Leo Mandel halála után –, a levegő megtelt az orgona édes, bódító illatával.
*
Perle, aki a táborban maradt, csodával határos módon mégsem halt meg, hanem meggyógyult a kórházi barakkban. A további csoda pedig az volt, hogy a betegekkel teli barakkot nem gyújtották fel, pedig mindenki ettől félt. Az oroszok váratlan gyorsasággal jelentek meg, és mindenütt meghiúsították a németek terveit. Perle mutatott nekünk fényképeket ebből a korszakból. A rabság és a felszabadulás közötti időből, az épp múlttá változott és a még eljövendő jövő közötti időből. Az „ottlét” – még mindig a táborban – és a hamarosan bekövetkező indulás között, az élet felé. Apró, fényes, recés szélű fényképeket mutatott.
Amerikai házában Perle óvatosan húzta elő őket a szekreter fiókjából, hogy megmutassa nekünk. Első agyvérzésétől megviselten Salka ekkor még a kórházban feküdt.
A fotók világosan beszéltek. A fiatal Perle, még szinte kislány, a barakk előtti kőlépcsőn ül. Jövendőbeli férje, aki még szintén fájdalmasan fiatal, diadalmasan áll előtte, egyik lába a sárban, másik a lépcsőn. A lépcső alján Perle ül, kezével a térdét átkarolva, rajongva néz fel rá. A fényképen jól látszik élni akarása, már akkor is élni akart.
Így történt. Perle később férjhez megy ehhez a sápadt, flandriai fiatalemberhez, emigrál vele Amerikába, gyerekeket szül neki, új gyerekeket. Barátságokat köt, tanít egy középiskolában, születésnapokat ünnepel, nyaralni jár. Salkával és Ita-Simával együtt.
Perle pirospozsgás, gömbölyű arca olyan, mint az érett, piros alma, amit könnyedén le lehet szakítani a fáról. Kerek, szürke szemében mindig vidámság és gyengédség csillog. És kérdések. Amelyekre nem akar választ.
Élni tovább. Akárcsak Ita-Sima, akárcsak Salka. Annak ellenére, hogy életük a feneketlen múlt zöld vizének felszínén úszott, mely átszivárgott a kezük között, és elárulta magát a tekintetükben. Mindhárman továbbléptek. Nem tehettek másként.
Nem miattam jöttek vissza. Vagy legalábbis Salka nem csak énmiattam jött vissza, hiába hangoztatta ezt egyfolytában. Azért jött vissza, hogy széken ülhessen, szerelmeskedhessen, ismét teherbe essen, és új, jóképű férjébe karolva sétálhasson a napsütéses parkban. Hogy szép legyen, finomakat főzzön nekünk, hogy megteríthesse az asztalt Tatte ezüst étkészletével és a kristály késtartókkal, melyek a sors kegyéből átevickéltek az időn. A csillogó késtartók, melyeket két taknyos kölyök rakpartnak használt egy gracht mentén, melyen egy méltóságteljes ezüst merőkanál úszott, akár egy ünnepien kivilágított hajó. Azért jött vissza, hogy egyenként szedje ki frizurájából a tűket,és vállig érő haját végigkefélje a tükör előtt, miközben csodálkozó pillantása a tükörképére szegeződik. Azért jött vissza, hogy szüljön még egy kislányt. És egy fiút, másként nem is lehetett, ezt muszáj volt. Azért jött vissza, hogy új családot alapítson magának és árva kislányának, Fannynak – ezt ígérte Leo Mandelnek. Az újra megtalált kislánynak. Azért jött, hogy mindent megünnepeljen, amit meg lehet ünnepelni. Minden születésnapot, minden ünnepnapot, minden emléket – de csak a jókat. Azért jött vissza, hogy hetekig tétovázzon, törje a fejét és zsörtölődjön a heverőjére való új huzat miatt, hogy milyen színű festékkel legyen kifestve a hálószoba fala és mekkorák legyenek a csempék az újonnan átépített konyhában. Mintha mindez számítana, valóban számítana. Mintha soha semmi nem történt volna az életében, és ő éppolyan lenne, mint bárki más. A többiek, akik nem élték át azt, amit ő. Azért jött vissza, hogy sorstársaival együtt létrehozza a bizottságot emlékeztetőül, hogy mit művelnek egymással az emberek, hogy soha többé ne történjen meg újra. Hogy ne merüljön feledésbe, ami történt.
A számot a karjáról azonban nem távolíttatta el. Haláláig őrizte. Egyik gyermeke sem volt képes a számokat megjegyezni, egyik gyermeke sem merte elég hosszan nézni alkarjának felsértett bőrét, hogy emlékezetébe vésse a tetoválást. Először az áthúzott felső sort, az alatt pedig az új számokat. Soha nem nézték elég hosszan, hogy akár egyetlen számot is megjegyezzenek.
Lodi akkor surranhatott be, amikor Salka meghalt, még azelőtt, hogy az ortodoxok hordágyon elvitték. Végigsiettek vele a folyosón, majd betolták a liftbe, valószínűleg abban a pillanatban, amikor Debora Salka egyik gyűrűjét az én ujjamra, a másikat a sajátjára húzta, és lemásolta a számot egy papírlapra, mielőtt még túl késő. Ezt a papírt mutatta nekünk a kórházi folyosón. Kisimította, majd gyorsan újból összegyűrte.
fordította Gera Judit
