A kortárs világirodalom egyik legizgalmasabb és legeredetibb vállalkozása a norvég író, Karl Ove Knausgard hatkötetes regényfolyama, a Harcom. Piaci siker: hazájában közel félmillió példányt adtak el belőle, és világtrend: huszonkét nyelvre fordították le eddig. Megjelenése mindenhol beszédtéma és szenzáció lett. A Halál ennek a különleges önéletrajzi sorozatnak az első könyve.
A Magvető Kiadónál megjelent kötet első oldalaiba olvashatsz bele, és ha megérintett a Halál szele, itt megrendelheted.
1. Rész
A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír. Azután megáll.
Előbb-utóbb egy szép napon magától felhagy lüktető mozgásával,
és a vér a test legmélyebben fekvő pontja felé áramlik, hogy
ott egy kis medencébe gyűlve kívülről sötét és nyirkos tapintású
foltot hagyjon az egyre fehéredő bőrön, miközben a testhőmérséklet
csökken, a végtagok megmerevednek, és a belek kiürülnek. Az
első órák ezen változásai olyan lassan és olyan bizonyossággal
zajlanak, hogy van valamiféle szertartásszerűség bennük, mintha
az élet szigorú szabályok, egyfajta gentlemen’s agreement szerint
kapitulálna, amelyet a halál képviselői is betartanak, miközben
folyvást arra várnak, hogy az élet visszavonuljon, ők pedig
hozzáfoghassanak az új terület inváziójához. De akkor már visz-
szavonhatatlanul. A test belsejében szétszóródó hatalmas baktériumseregeket
semmi sem tartóztathatja fel. Ha csupán néhány
órával korábban próbálkoztak volna, nyomban ellenállásba ütköznek,
most azonban minden elcsendesedik körülöttük, és feltartóztathatatlanul
nyomulnak egyre mélyebbre a nedves sötétségben.
Elérik a Havers-csatornát, a Lieberkühn-mirigyeket és a Langerhans-
szigeteket. A Bowman-tokot Nephroszban, a Clarke-oszlopot
Spinalisban, Mezenkephalon feketeállományát. És elérik a szívet.
Még mindig ép, de már megfosztva a mozgástól, amelyre az egész
konstrukciót tervezték, furcsán elhagyatottnak hat, akár egy gyártelep,
ahonnan a munkásoknak kapkodva kellett távozniuk, gondolhatnánk,
mindenfelé az erdő sötétjét sárga fénnyel megvilágító,
mozdulatlan járművek, üresen álló barakkok, a drótkötélpálya csilléi
megrakodva függenek a hegyoldalban.
Abban a másodpercben, amikor az élet elhagyja a testet, az már a
halálhoz tartozik. A lámpák, a bőröndök, a szőnyegek, a kilincsek,
az ablakok. A földek, a lápok, a patakok, a hegyek, a felhők, az ég.
Egyik sem idegen a számunkra. Szakadatlanul a halott világ tárgyai
és jelenségei vesznek körül minket. Ennek ellenére kevés dolog
érint annyira kellemetlenül bennünket, mint amikor egy emberi
lény csatlakozik hozzájuk, legalábbis ha azokra az erőfeszítésekre
gondolunk, amelyekkel a holttesteket igyekszünk eltüntetni szem
elől. A nagyobb kórházakban nem csupán elkülönített, megközelíthetetlen
helyiségekbe rejtik a holtakat; az odavezető utak is titkosak,
saját felvonójuk és pincefolyosóik vannak, és ha az ember
mégis odatéved valamelyikre, a mellette elgurított holttestek mindig
gondosan le vannak takarva. Amikor elszállítják őket a kórházból,
külön kijáratot használnak, sötétített üvegű autót; a templomban
külön ablaktalan termet tartanak fenn számukra; a temetési
szertartás alatt zárt koporsóban fekszenek, míg végül a földbe
eresztik vagy elhamvasztják őket a kemencében. Gyakorlati célt
nehezen találnánk ebben az eljárásmódban. A testeket például bátran
végigguríthatnák fedetlenül a kórház folyosóján, vagy teljesen
közönséges taxikban is szállíthatnák anélkül, hogy különösebb veszélyt
jelentenének másokra nézve. Az idős férfi, aki egy mozielőadás
alatt hunyt el, nyugodtan a székében maradhatna a film
végéig, sőt akár a következő vetítés alatt is. A tanárt, aki az iskolaudvaron
kapott agyvérzést, nem muszáj azonnal elszállítani,
semmi baj nem lesz belőle, ha ott fekszik, amíg a gondnok időt tud
szakítani rá, még ha arra csak délután vagy este kerül is sor. És ha
egy madár ráül és megcsipkedi, ugyan mit számít? Talán jobb lesz
neki, ami a sírban vár rá, csak mert azt úgysem látjuk? Amíg a halottak
nincsenek útban, semmi ok a sietségre, úgysem halhatnak
meg még egyszer. Különösen a téli hideg volna kedvező. Hajléktalanok,
akik a padokon és a kapualjakban fagynak halálra; öngyilkosok,
akik toronyházakból és hidakról vetik le magukat; öregasz-
szonyok, akik a lépcsőházakban esnek össze; balesetek áldozatai,
akik az autójuk roncsába szorulnak; a fiatal srác, aki egy átmulatott
éjszaka után félrészegen a tengerbe zuhan; a kislány, aki egy
busz kerekei alá esik – hová ez a sietség, hogy elrejtsék őket a szemünk
elől? Illendőségből? Mi lehetne illendőbb annál, hogy a lány
szülei egy vagy két órával a szerencsétlenség után a helyszín mellett,
a hóban fekve láthassák a gyermeküket, úgy az összezúzott fe-
jét, mint a testét, úgy a véráztatta haját, mint a tiszta steppelt kabátját?
Titkok nélkül, a világ elé tárva, így kellene ott feküdnie. De
még ez a hóban eltöltött egyetlen óra is elképzelhetetlen. Egy olyan
város, amely nem tünteti el a halottait szem elől, az utcákról, a közökből,
a parkokból és a parkolókból, az nem város, hanem maga a
pokol. Az a tény, hogy ez a pokol sokkal reálisabban és lényegében
igazabb módon tükrözi az élettapasztalatainkat, nem számít. Tisztában
vagyunk azzal, hogy ez így van, mégsem szeretnénk szembenézni
vele. Ennélfogva a holtak eltitkolásában a kollektív elfojtás
aktusa ölt testet.
Hogy pontosan mi az, ami elfojtásra kerül, azt viszont nem köny-
nyű megmondani. Önmagában a halál nem lehet, ahhoz a társadalomban
túlságosan nagy a jelenléte. Hogy hány halottat említenek
naponta az újságokban vagy mutatnak a híradóban, az a körülményeknek
megfelelően változik, a számuk azonban évről évre többé-
kevésbé állandó, és miután számtalan információs csatornán
özönlenek felénk, lehetetlen elkerülni őket. Ez a fajta halál azonban
nem tűnik fenyegetőnek. Épp ellenkezőleg, ez olyasmi, amit akarunk,
amiért szívesen fizetünk, hogy lássuk. Ha hozzávesszük az
irreális mennyiségű hullák számát, melyeket a fikció termel, még
nehezebb megérteni a rendszert, amely a halál rejtegetését szorgalmazza.
Ha nem a halál jelensége az, ami elrettent bennünket, akkor
honnan ez a végtelen ellenszenv a holttestekkel szemben? Vagy
azt jelenti, hogy kétfajta halál létezik, vagy azt, hogy ellentmondás
áll fenn a halálról alkotott elképzelésünk és a halál valós megnyilvánulása
között, ami alapvetően ugyanarra vezethető vissza:
a halálról alkotott elképzelésünk olyan erősen rögzült a tudatunkban,
hogy nem csupán megrendülünk, amikor azzal szembesülünk,
hogy a valóság eltér ettől, de minden eszközzel igyekszünk elrejteni
azt. Nem valamiféle tudatos mérlegelés eredményeként, ahogyan
a rítusok esetében történik, amilyen például a temetési szertartás,
melynek tartalma és értelme manapság tárgyalási alapot képez,
és ezáltal az irracionális szférából a racionálisba kerül át, a kollektívből
az individuálisba – nem, az, ahogyan eltávolítjuk a halottakat,
soha nem volt vita tárgya, mindig is olyasmi volt, amit egyszerűen
megtettünk valamiféle kényszerűségből, amit senki sem
tud megmagyarázni, de mindenki ismer: amikor az apád egy sze10
les őszi vasárnapon meghal odakint az udvaron, legalább leborítod
egy takaróval. Ám nem ez az impulzus az egyetlen, amelyben
a halottak kapcsán osztozunk. A holttestek eltüntetéséhez hasonlóan
szembeötlő az a tény, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a talaj
szintjére igyekszünk hozni őket. Egy olyan kórház, amely fölfelé
szállítja a halottakat, melynek bonctermei és halottasháza az épület
legfelső emeletein vannak, szinte elképzelhetetlen. A holtakat a
lehető legalsóbb szinten őrzik. És ugyanez az elv érvényes az ügynökségekre,
amelyek átveszik őket: egy biztosítótársaság nyugodt
szívvel rendezheti be az irodáját akár a nyolcadik emeleten is, egy
temetkezési iroda azonban nem. Az összes temetkezési vállalkozó
az utcaszint közelében alakítja ki az irodáját. Ennek az eredetét nehéz
volna megmondani, hajlamosak lehetnénk azt hinni, hogy egy
régi egyezségen alapul, amelynek eredetileg praktikus oka volt,
például az, hogy a pincében hideg van, ezért ez a helyiség a legalkalmasabb
a holttestek tárolására, és hogy ma, a hűtőszekrények
és a hűtőkamrák korában is ezt az elvet követik, és nem arról van
szó, hogy természetellenesnek tűnne a holtakat fölfelé szállítani az
épületekben, mintha a magasság és a halál kölcsönösen kizárnák
egymást. Mintha egyfajta khtonikus ösztön uralkodna rajtunk, valami
mélyen bennünk azt sürgetné, hogy a halottainkat vissza kell
juttatnunk ahhoz a földhöz, ahonnan származunk.
