TE mit tennél… ha az egész világ egyszerre csak megállna? Úgy ám, az EGÉSZ VILÁG.
A madarak a levegőben. A repülőgépek az égen. És minden áldott ember az egész bolygón – kivéve téged! Mert a tízéves Hamish Ellerbyvel pontosan ez történik, újra és újra.
Danny Wallace Hamish és RémDermesztők rendkívül szórakoztató gyerek- és ifjúsági könyv, a Manó Könyveknél a Hamish sorozatban megjelent új kötetből itt egy részletet olvashatsz, méghozzá az elejéről. Ha tetszett, itt még több infót találsz róla, és meg is rendelheted.
Mi a frász?!
Hamish Ellerby teljesen mozdulatlanul ült a székén, és szemei
akkorára tágultak, mint két mandarin.
Azért ült teljesen mozdulatlanul, mert teljesen és tökéletesen
ledermedt.
Hiszen ez annyira furcsa volt!
Mi a frász folyik itt?
De most komolyan! Mi… a… frász?!
Egy pillanat műve volt az egész. Hihetetlenül ijesztő és
menő; borzasztó és csodálatos; dermesztő és elképesztő dolog
történt.
Hamish szeretett volna felállni, és körülnézni. De nem
mert. Túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy akár egyetlenegy izmát
is megmozdítsa.
Ez bombaszti-furi volt!
Épp csak egy pillanattal ezelőtt történt, hogy Locsoghy
tanár úr öklének bütykein megtámaszkodva előrehajolt az
asztala felett, ahogy mindig is szokta, amikor a Zimankó Suli
negyedik E osztályához készült kérdést intézni.
– Ki tudna nekem mesélni a talajerózióról? – kérdezte,
mire mindenki gyomrában elhűlt a puding, hiszen ha van is
valami, ami még a talajeróziónál is unalmasabb lehet, nekem
eddig mindenesetre senki sem szólt róla. Locsoghy azon különösen
unalmas tanárok közé tartozott, akiknek különös
tehetségük volt hozzá, hogy a különösen unalmas dolgokat
még különösebben unalmasabbá tudják tenni. Ebben a tekintetben
Locsoghy tanár úr valóban kiemelkedőt alkotott.
Ahogy a kérdés elhangzott, Hamish gyorsan a tolltartójára szegezte
a tekintetét, és felöltötte az ilyen alkalmakra tartogatott
„húú, na várjunk, hadd gondoljam át”-arckifejezését. Ujjaival
beletúrt sűrű, fekete hajába, amit édesanyja csak úgy hívott:
„A Kóc”, majd szorosan lehunyta nagy, zöldesbarna szemét,
mintha csak tényleg a válaszon gondolkozna. Hamish úgy találta,
néha ez is elég ahhoz, hogy egyesek azt hihessék, tényleg
a talajerózió jár a fejében. (Tény: valójában Hamish gondolatai
soha, de soha nem jártak a talajerózión. Mondhatni, nem
nagyon érdekelte a téma. Sőt, őszintén szólva nem is nagyon
tudta, mi az a talajerózió.)
– Talajerózió! – ismételte meg Locsoghy tanár úr, némi
ingerültséggel a hangjában. – Gyerünk, 4. E! Talajerózió!
Locsoghy tanár úr ekkor csípőre tette a kezét, és mélyet
sóhajtott. Hamish kitartóan bámulta a tolltartóját.
– Csak tud VALAKI mondani VALAMIT arról
a bizonyos…
Ekkor hatásszünetet tartott…
…majd a szünet tovább folytatódott.
Elég színpadias hatásszünet, gondolta Hamish. Úgy gondolta,
talán még egy szappanoperában vagy egy tévés tehetségkutatóban
is elmenne. De most már mindjárt vége lesz,
mert a szünetek mindig véget érnek, nem? Ezért hívják őket
szünetnek, és nem leállásnak.
De ez a szünet egyre tovább tartott.
És tovább.
És tovább.
És még tovább. És még azon is túl.
Tulajdonképpen elég régóta meg sem mukkant senki.
Az osztály még sohasem volt ilyen csendben. Ez már kezdett
naaaaaaaaaagyon kínos lenni.
Végül Hamish felemelte a fejét, és jelentkezett.
Ám semmi sem történt.
Locsoghy tanár úr nem mondta azt, hogy: „Hamish Ellerby,
te csodálatos gyermek, mondj el nekünk mindent, amit
tudsz a talajerózióról.”
Azt se mondta, hogy: „Hamish Ellerby, te vagy iskolánk
megmentője, minden gyermekek közt a legnagyobb; benned
alighanem a talajerózió jövendőbeli világhírű szakértője rejlik!”
Sőt, még csak azt se, hogy: „Jól van, Hamish, ki vele!”
Locsoghy tanár úr egy szót sem szólt.
Hamish ekkor vette észre, hogy valami nem stimmel. Mert
amikor végre felpillantott, azt látta, hogy Locsoghy tanár úr
teljesen és tökéletesen mereven áll.
Megfagyott.
Mint egy szobor.
Dermedten.
Mozdulatlanul.
Úgy maradt.
Ahogy volt.
– Na jó, ez fura – gondolta Hamish. Szemöldökráncolva
igyekezett kicsit közelebbről is szemügyre venni a látványt.
Locsoghy tanár úr szája tárva-nyitva állt, nagy, rózsaszín nyelve
az első fogai előtt egyensúlyozott. Volt egy nagyon vékony,
kókadt kis bajsza is, az a fajta, ami szinte maga is bánja, hogy
egyáltalán ott kell lennie. Olyan hosszú volt, mintha egyenesen
menekülni akarna a tanár arcáról. Hamish még a vékony
barna szőrszálak közt megcsillanó nyálcseppeket is látta.
És ekkor észrevett valami még furcsábbat, már ha ilyen
egyáltalán lehetséges.
Egy aprócska nyálcsepp lebegett a levegőben Locsoghy
tanár úr szájától mindössze pár centiméterre. A napfény megcsillant
rajta, és úgy tündökölt, mint valami miniatűr csillag.
Locsoghy tanár úrtól persze nem volt szokatlan, hogy
köpetzivatart zúdítson az osztályára. Azon tanárok közé tartozott,
akik köpködve beszéltek. Tudjátok. Akiknek az órái
előtt mindenki a hátsó padokért verekszik. Ami azt illeti, a
tanár úr olyan súlyos visszaesőnek számított a nemkívánatos
köpetterjesztés vétségében, hogy Astrid Carruthers mamája
megengedte a lányának, hogy esernyőt is vigyen az órákra. Az
viszont szokatlan volt, hogy az undi szájszaft ott maradjon a
levegőben lógva.
Hogy maradhatott ott?! A dolog lenyűgöző volt. Hamishnek
szinte kedve támadt kinyúlni, és megérinteni a kis nedvgombócot.
Alighanem ez volt életében az első alkalom, hogy
szántszándékkal akart volna más köpetéhez nyúlni.
Hamish megfordult, hogy megnézze, vajon a 4. E többi
tagja is észrevette-e az apró csulacsillagot, ám ekkor olyat látott,
amitől tényleg ledöbbent.
Ők is mind megdermedtek.
Senki sem mozdult.
Grenyó DeBillnek, a suli fő csicskáztatójának retkes, szurtos
kisujja éppen félúton járt az orrában, és olyan képet vágott,
mint aki most szimatolt meg valami különösen borzasztó
szagú sajtot.
Ám ő sem mozdult.
Colin Robinson enyhén felemelte az egyik cingár lábát,
arcán pedig eget verő bűntudat tükröződött.
De ő sem mozdult!
A mindig előrelátó Astrid Carruthers ujjai már ráfeszültek
az esernyő nyelére, készen arra, hogy megnyomják a kinyitógombot,
arra az esetre, ha Locsoghy tanár úr hozzá fordulna
egy kérdéssel, és beterítené egy kisebb köpetmonszunnal.
De Astrid Carruthers sem mozdult egyetlen millimétert sem!
Hamish izzadni kezdett.
– Helló…? – kérdezte, de senki sem felelt. A hangja szinte
ordításnak tűnt az osztályterem halálos csendjében. – Helló?
– A Hamish mellett ülő barátja, Robin épp egy pislogás közepén
dermedt meg. Úgy nézett ki, mint egy fotó, amit jobb
kitörölni.
Hamish kezdett pánikba esni. Az ablakon kinézve megpillantotta
a suli gondnokát, Rex McFoxot. Talán ha odakiáltana
neki… Ám Hamish rádöbbent, hogy Rex McFox lábai szinte
hozzánőttek a földhöz, széles vállai pedig mozdulatlannak
tűntek. A kezében tartott élénk narancssárga lombfúvóból
egy hang sem jött ki.
És – atya-gatya, odanézz! – a levelek körülötte mind a levegőben
lógtak!
Kicsit odébb, a kukáknál pedig épp egy macska ugrott át a
falon – csakhogy nem is ugrott, hanem egy helyben lebegett!
Úgy nézett ki, mint valami fura, macska alakú lufi.
Hamish az ablaküvegnek nyomta a kezét, és felbámult az
égre… és egy repülőt látott. Egy helyben állni! Mintha csak a
mögötte levő két felhőhöz szögezték volna, amelyek szintén
mozdulatlanul álltak!
Hamish képtelen volt hinni a szemeinek. És azok egyre
csak tágabbra, tágabbra, egyre tágabbra és még tágabbra nyíltak…
Mihez kezdjen? Mihez kezdhet az ember, ha az egész világ
megáll?
Zakatolt az agya. Gyerünk, Hamish, gondolkodj! Mégiscsak
okos gyerek volt. Egyszer egy egész könyvet elolvasott a gravitációról.
Még azt is le tudta betűzni, hogy „bajlóslatú”.
Mármint „balsójlatú”.
Akarom mondani, „bajtóslalu”.
Na mindegy! Lényeg a lényeg: Hamish rengeteg szót tudott
lebetűzni.
Talán ez valamiféle teszt volt? Vagy álom? Vagy valami
vicc? Április elseje a múlt hónapban volt.
Lehet, hogy mindenki benne van? A bolondját járatják
Hamish Ellerbyvel?
Ennyi furcsaság már nyilvánvalóan túl sok volt egy tízévesnek.
Így hát Hamish nagyon fontos elhatározásra jutott.
Már tudta is, hogy mi a teendő.
Pontosan azt fogja tenni, amit mindenki más is.
Azaz az égegyadta világon semmit.
Így hát Hamish tovább üldögélt. Némán. Összezavarodva.
Nagy néha felpillantott a falon levő órára, ami persze teljesen
hasztalan volt, hiszen az óra is megállt.
Minél hosszabbra nyúlt a szünet, Hamish annál inkább
rádöbbent, hogy nagyon, de nagyon fél.
– Mi van, ha a világ nem is indul el újra? – gondolta magában
a nagy csendben. – Mi van, ha ennek a talajeróziós órának
tényleg soha nem lesz vége?
Észrevette, hogy a keze enyhén remegni kezd. Most már
szinte sírhatnékja támadt. Ha a világ soha többé nem indulna
el, ő lenne az egyetlen srác, aki szabadon mozoghatna Starkley-
ban. Kivel játszana akkor? Beszélhetne még valaha az
anyukájával? Mi van, ha ő is megdermedt? Ki fog akkor neki
sült kolbászt és krumplipürét csinálni? Ki fog neki pénzt adni
Harira? De várjunk csak, lehet még rosszabb is… mi van, ha
ez itt a világvége?!
Hamish akkora bukfencet vetett, mintha csak lenyelt volna
egy borzot. Egy igazán izgága, bukfencezős borzot. Amelyiknek
súlyos idegbetegsége van, és képtelen uralkodni a
végtagjain.
Ám Hamish tovább várt.
És aztán, úgy egy perc vagy egy óra, vagy – ki tudja – egy
hónap elteltével…
– …TALAJERÓZIÓRÓL?! – ordította Locsoghy
tanár úr, úgy megijesztve Hamisht, hogy jól bevágta
a térdeit a pad aljába. Majd rögtön megérezte, hogy az apró,
csillogó nyálgombóc is továbbindult a pályáján, és az orra hegyén
landolt.
Ám Hamisht ez most nem érdekelte. Végre volt valami
mozgás!
Az óra úgy ketyegett, mintha mi sem történt volna. Valahol
megszólalt egy csengő. Locsoghy tanár úr szőrös bütykei
az asztalon doboltak.
Hamish Grenyóra nézett, aki továbbra is az orrlyukában
kutakodott, elmélyülten keresve azt, amit mindig csak „Frutti
di Nózi”-nak hívott. Odakint kocsik zúgtak tova. A macska
szerencsésen földet ért a kukák mögött, amelyek zörögve imbolyogtak,
ahogy megbillentette őket. Rex McFox körül nagy,
barna levelek táncoltak a levegőben, a lombfúvó bömbölése
közepette.
Hamish hihetetlenül megkönnyebbült. A fák hajladoztak,
az árnyékok el- és feltűntek, a repülő tovaszállt, a felhők úgyszintén,
a szél fújt… Locsoghy tanár úr pedig egyre csak a
válaszra várt.
– Én aztán várhatok, akár az idők végezetéig is! – fűzte
hozzá mogorván.
Majd kitört a röhögés, mert Colin Robinson elszellentette
magát.
