Meddig mondhatjuk, hogy semmi közünk a merényletekhez, a terrortámadásokhoz, meddig mondhatjuk, hogy csak áldozatok vagyunk? Meddig vagyunk urai sorsunknak? A haldokló nagyapa egy orosz szót suttog, mintegy búcsúképpen, unokája fülébe. Az unokát, a sikeres budai ügyvédet, Kozma Pétert, nem hagyja nyugodni, mit akart mondani az öreg. Ahhoz, hogy közelebb kerüljön az igazsághoz, meg kell találnia a nagyapa Don-kanyarnál és a megszállt területeken vezetett naplóját. Ugyanakkor ezeket a háborús feljegyzéseket, a magyar hadsereg viselt dolgairól, nem csak ő akarja megszerezni, hanem mások is. És ezek a mások az ő életére törnek… Tipikusnak nem mondható, mégis hamisítatlan magyar családtörténet bontakozik ki a nyomozása során. A napló, az elhallgatott borzalmak, nemcsak az unoka, de a fiak sorsára is kihatott. Ennek (pontosabban az elfojtásnak és elhallgatásnak) a következménye, hogy a jeles biológus apa (a szegedi kutatóintézet egyik prominense) egykor felszállt 240-es, bejrúti járatára.
Kolzsi László: A bejrúti járat című könyvét most jelentette meg az Athenaeum kiadó. A 480 oldalas műből itt a könyv első néhány oldalába olvashatsz bele, ha pedig tetszett, ezen a linken simán megrendelheted:
Péter
Apámról kevés emlékem van: ötéves voltam, amikor lelőtték miatta a bejrúti gépet, ötven utassal a fedélzeten.
Anyám nem mesélte el, apám mivel foglalkozott. Ha kérdeztem, kitérő választ adott: apád jó ember volt, mondta. Majd hozzátette: még ha sokan nem is ezt fogják mondani neked.
Azt már nem mertem megkérdezni, mégis, mi a fenét mondanának.
Attól tartottam, a végén még elmondja.
Ahmed
Délre a rendőrök körbevették a kastély melletti pékséget. A három túszejtő közül az egyik megsebesült, a pult előtt feküdt, mellette egy palack víz.
Nem szólt egy órája semmit. Az oldalára szorította a kezét, zsebkendőt halászott elő zakója belső zsebéből, és kifújta az orrát.
A négy túsz egy raklapon ült, mindegyikük keze hátrakötözve; a legidegesebb, Jules, felkapta a fejét az orrfújásra. Azt hitte, a férfi, akit a barátai Mollának becéznek, hörög. Biztos volt benne, hogy már nincs sok ideje hátra.
Jules eladó volt a boltban, a reggeli merényletet végigkövette a tévén, látta, hogyan lőttek le féltucatnyi embert egy lakásban, látta, hogyan hajtanak el a gyilkosok kocsival, és meg sem fordult a fejében, hogy a három férfi kimenekülhet a Párizst körülzáró ostromgyűrűből.
Hogyan sikerülhetett nekik?
Ezen agyalt már egy ideje.
Biztosan állt valahol egy teherautó, amelyre felhajtottak a kocsijukkal, és egy másikkal folytatták az utat. Hozzájuk, a bolt elé, már egy fekete Peugeot-val érkeztek. Túl sok filmet néznek az ilyenek, gondolta Jules, megtanulják a filmekből, hogyan kell menekülni; fogadjunk, nem csináltak semmit egész nap, csak szívták a vízipipát, meg nézték a sok hollywoodi szemetet.
Jules keze már megmerevedett. Érezte, hogy a kötél, amellyel megkötözték, felsértette a csuklóját. A barátjuk nincs jól, mondta. Az a kevésbé sötét, kissé álmosnak látszó férfi, akit társai Ahmednek neveztek, lassan felé fordult, bólintott, odaguggolt Jules elé, a szemébe nézett, és azt mondta: téged meg ki kérdezett.
Jules idegesen elhajolt. Érezte Ahmed szájbűzét.
Ahmed volt az egyetlen közöttük, aki nem tűnt idegesnek; mindig nyugodtan nézett körül, nyugodtan kötözte meg őket, a félelem legcsekélyebb jelét sem lehetett felfedezni a szemében. A többiekében, különösen a meglőtt Molláéban, igen.
Az ő tekintetükben ostobaságot és mélasággal párosuló fanatizmust látott.
A legmagasabb, akit a társai Khalednek neveztek, fegyverrel a vállán az ajtó mellett állt, és hallgatta, mi történik odakint. A rendőrök felsorakoztak az épület előtt. Khaled még a párizsi rendőrök érkezése előtt az üvegajtó elé tolt egy mélyhűtő ládát, és felhalmozott rá némi árut, sörösrekeszeket, banánosdobozokat.
A hat túsz közül csak kettő volt nő: egy vásárló, aki rosszkor lépett be a boltba, és egy húszéves, punk lány, aki meglehetősen nagy megvetéssel szemlélte a három arab fiú ténykedését. A haja oldalt fel volt nyírva, piercing az alsó ajka alatt, az orrában, fekete bőrkabátja tele kitűzőkkel.
Pisilnem kell, mondta a lány, tulajdonképpen csöndesen. Ahmed felállította, és hátravitte a pult mögé.
Elővette a felmosóvödröt és letette a lány elé. Az sokáig csak nézte a vödröt, majd letolta a nadrágját és belecsurrantott.
A pisi halk surrogása felzaklatta a másik nőt. Mit akarnak tőlünk, meddig tartanak itt bennünket, kiabálta, nekem két gyerekem van, nem maradhatok itt, a férjem nagyon ki lesz akadva.
A szőkített, negyvenes nő szeme megtelt könnyel. Khaled megfogta a csuklóját, és felállította. Magával vitte a raktárig, megálltak a szűk helyiség ajtaja előtt. Ha nem marad csöndben, bezárom ide, mondta Khaled, nem akarunk semmi rosszat, nem akarjuk megölni, nincs semmi szükség újabb áldozatra. Én nem vagyok gyilkos. Megölték azokat az embereket. Azok az emberek megsértettek bennünket, felelte Khaled, és kinyitotta a raktár ajtaját. Arrébb tett egy partvist. Nem akarok bemenni ide, tiltakozott a nő, kérem, vigyen vissza, engedelmes leszek.
Khaled visszavezette a helyére.
A boltban ismét megcsörrent a telefon; amikor Ahmed az ablakhoz ment, már vagy huszadszor csörgött, erőszakosan.
Az ablaknál álló Ahmed arcát a nap felé emelte. Ott, a boltnak abban a sarkában lehetett reggelizni is, két kisasztalnál; az egyik asztalon morzsák maradtak, egy csésze nyoma, nem törölte le senki. Ahmed mintha a nap fényét akarta volna csak kiélvezni.
Társa, a vérző Molla, riadtan nézte őt, értetlenül.
Ahmed nyugodtnak látszott, arcán táncolt a fény.
Kilenc órakor törtek rá a hírügynökségre. Az összehangolt támadásnak öt európai nagyvárosban hét célpontja volt, Párizsban három.
A londoni rendőrség elleni támadásban ötvenegyen haltak meg, Madridban tizenkilencen, az AFP hírügynökséget ért attakban ehhez képest kevesen, csak heten.
Ahmed ment elöl, gépfegyverét maga elé tartva. Egy hetven év körüli, kalapos asszony engedte be a házba, ahol a hírügynökség munkatársai éppen rendkívüli ülést tartottak – tudomásukra jutott, hogy rövidesen szerkesztőségeket, hírügynökségeket támadnak meg. Ezért az ügynökség épületét kiürítették, a tetőről rendőrök figyelték az utcákat. Már
két hónapja állandósult a feszültség, minden lapnál, minden szerkesztőségben.
Attól tartottak, bármikor betoppanhatnak a terroristák – Ahmed és társai.
