11. FEJEZET
Félelemnélküliség. Határozottság. A símaszk mögül hideg szemek meredtek rájuk. Aztán szemcsés lett a képernyő, majd elsötétült. Solro pincéjében álltak, a legbelső, sötét szobában. Egy villogó, piros fény az ajtó fölött jelezte, hogy kikapcsolták a riasztót. A padlót hangtompító filc borította, csak a munkaasztal alatt zümmögtek a ventillátorok. Meleg műanyag és égett por szaga érződött. Digitália bűze. Az asztalon négy lapos képernyő állt, mindegyik négy részre volt osztva. A megfigyelőrendszer kameráinak képeit mutatták. A gyülekezet kamerákat rejtett el körben a birtokon. Andreasnak alig egy órájába tellett, hogy megtalálja a filmrészleteket a pajtáról.
– Szép munka. Szólok Synnének – mondta Fredrik, és vállon veregette.
– Kösz, társam – válaszolta Andreas.
Társak. Igen, azok voltak. Fredrik Beier és Andreas Figueras.
Neme rendőrfőkapitány igyekezett megnyugtatni az eredményekre kiéhezett politikusokat, és felállított valamit, amit úgy nevezett el, hogy „a rendőrség saját gerillacsapata. Kis taktikai egységek. Ezek mozognak gyorsan és bürokráciamentesen az ügyek között. Nyomoznak, és megoldják őket. Felderítési csoportnak hívjuk őket”. Az elnevezés felkeltette mind a politikusok, mind az újságírók érdeklődését, és így látszólag a munka fele el is volt végezve. Az újságok szerint ezek a csoportok „tapasztalt, felelősségteljes, érett nyomozókból” tevődnek össze, akiknek a szíve a város lakóiért dobog. A házban tudta mindenki, hogy a rendőrkapitányság irodaegyüttese három féle rendőrrel van dugig. Az alkalmatlanokkal, a szerencsétlenekkel és a kegyvesztettekkel.
Andreas egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozott. Keményen dolgozó nyomozó, egyike a legjobbaknak a kihallgató szobában, elemző típus, aki imádta a bonyolult ügyeket. Andreas ugyanakkor olyan csökönyös volt, mint egy szamár, a szociális érzéke pedig csak ünnepnapokon és temetéseken működött. Karrierje nem volt. Hamvába holt. Ha lehetett is volna.
Fredrik, ugyanakkor a szerencsétlenek közé sorolta önmagát. Pánikrohamai okozták a gyengeségét, és a gyengeség tabunak számított egy tesztoszteronnal működő állami intézményben. De ő maga jól szolgálta a rendőrséget. Sok éven át. Szükségünk van néhány jó nyomozóra is, mondta neki korábban Synne, és kifizette az ebédjét. Mi a francot válaszolhat erre az ember? És a szerencse a szerencsétlenségben: hogy megédesítsék a keserűpirulát, megengedték neki, hogy ő válasszon társat magának. És ő Andreast választotta. Két vén siránkozó, akik vállvetve állnak egymás mellett, amióta csak vissza tudnak emlékezni. Gyilkosság, emberrablás, bántalmazás és egyéb tragédiák. Az ilyen gonoszságok lassan felemésztik az ember életét. De útközben azért szert tesznek néhány barátra is.
Hamar kiderült, hogy a rendőrfőnök gerillái nem ilyen nagy feladatokra lettek kitalálva. Fredrik úgy érezte, hogy nyomasztó, de egyszerű bűnügyek végtelen futószalagja mellé helyezték. Ügyek a bántalmazó bűnözővel és az összevert áldozattal. Gyors ügyek. Pikk-pakk ügyek. Fredrik utált minden egyes napot, és Andreas vele együtt utálta. Nyomozók voltak. Nem szociális munkások.
De ez csak az igazság egyik oldala. Valamikor régen pontosan az ilyen ügyek miatt akart rendőr lenni. Az ilyen gazemberségek áldozatainak akart segíteni. Kékre vert gyerekeknek és halálra rémült nőknek. Most pedig már a gondolatát sem bírta elviselni még egy ilyen napnak, még egy kihallgatószobának, még egy gyerek látványának, akit cserbenhagytak azok, akinek nem lett volna szabad cserbenhagyniuk.
És most jön egy ilyen tömegmészárlás. Nincs az az isten, hogy ő kimaradjon ebből.
A laboratórium előtt hallotta Synne hangját.
– …ez a riasztási központ. Vagy nevezzük akárminek is. Feltételezem, ezen a helyen ülhetett Tufte.
Synne Sebastian Kosshoz beszélt, aki a nővel együtt lépett be. Koss jéghideg pillantást vetett a társaira, amit azok azonnal viszonoztak is.
– Tufte? – Fredrik a nőre nézett.
– A jogosítvány szerint így azonosították a sebesültet. Ivar Tufte. Negyvenkét éves.
A képernyőkre bámult. – Vannak képek is?
Megmutatták nekik a videofelvételt. A kamera, amely felvette az elkövetőt, a pajta ajtaja fölé volt szerelve. Az egész ha hét kurta másodpercig tartott. A sötét ruházatot viselő, automata fegyveres alak megjelenik a képben, megáll, és egészen a lencséig lép. Sovány és erős. A válla a lélegzetvételével egy ritmusban emelkedik fel és ereszkedik le. Nyugodt. A szeme a símaszk mögött meg sem rezzen. Egy spré villanásnyi képe. És utána már csak a szürke szemcsék kavalkádja maradt.
A francba! Fredrik biztos volt benne, hogy volt valami a tekintetében. Valami nyugtalanító. Valami vészjósló. Jobb, ha vigyáz az ember az ilyen tekintetű férfiakkal.
– Sikerült minden kamerát lokalizálnunk. Ötöt találtunk a házban, hármat helyeztek el a pajtára és nyolcat odakint. Ezekből tizenegyet fújtak le sprével – közölte Andreas.
Synne tekintete valahová kettejük közé esett. – Mire használ egy ilyen kis gyülekezet tizenhat kamerát? – morfondírozott. – Mennyire modern egyáltalán ez a felszerelés? Honnan szerezték?
– A kamerák kicsik és viszonylag drágák – magyarázta Andreas. – De a szakmában teljesen hétköznapinak számítanak. A termékszámok el kell hogy vezessenek minket az eladóhoz.
Sebastian Koss továbbra is a szürkeszemcsés képernyőt bámulta. Fredrik azon tűnődött, hogy vajon ő is ugyanazt vette-e észre. A dühöt a férfi arcán.
– De nincs kitéve semmilyen tábla vagy figyelmeztetés, hogy a területet bekamerázták? Semmilyen belépést tiltó felirat? – Kérdezte hirtelen Koss, és elkapta tekintetét.
Tulajdonképpen igaza volt. Azok, akik nem akarták, hogy zavarják őket, mindig kiraktak ilyen táblákat. Ez általában elég is ahhoz, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat. De itt a kamerákat a falba építették és a fákon álcázták. Elrejtették őket. A biztonsági rendszer Solro-n arra szolgált, hogy felfedjen egy esetleges fenyegetést. Egy olyan komoly fenyegetést, ahol a táblák nem rettentenek el. Fredrik azokra az emberekre gondolt, akik holtan feküdtek felettük, a villa előtti füvön. Tizenhat biztonsági kamera ellenére sem sikerült megvédeni magukat.
Fredrik visszament a laboratóriumba. A technikusok teljesen felforgatták. Mélyen lélegeztek, hallatszott, hogy mennyire keményen dolgoznak. Fredrik intett a férfinak, aki a munkát vezette.
– Mindent beküldünk vizsgálatra, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nem fognak semmit sem találni. Mindent, amit eddig megvizsgáltunk, megtisztítottak és sterilizáltak. Itt aligha találni egy porszemet is.
A technikus levette a kapucniját, és egy törlőkendővel letörölte az álláról az izzadságot. Majd összehajtotta a kendőt, és a tarkóján is végighúzta. Fredrik csüggedten nézett rá.
– Az egyetlen dolog, amit biztosan állíthatok, hogy a laboratóriumot termelésre használták. Nem kísérletezésre. – A férfi leült, és intett Fredriknek, hogy segítsen lehúzni róla a védőöltözéket a csizmájánál fogva.
– Miből gondolod?
– Nincs szakirodalom. Semmilyen jegyzet. Mindenhol ugyanaz a sztender felszerelés. Itt nem folytattak kutatást.
Ahogy a csizma engedett, tömény, édeskés izzadságszag érződött.
– Elég okom van arra, hogy azt feltételezzem: vagy nem használták a laboratóriumot, vagy valami olyasmivel foglalkozott itt a gyülekezet, amely jelentős veszéllyel bírt az egészségre. Ebben az esetben megmagyarázható lenne az extrém tisztaság.
Fredrik a fejét vakargatta. – Ha nem használták a laboratóriumot… – töprengett. – Akkor miért forgatták fel?
A technikus bólogatott. – Pontosan. Szóval ez én elméletem szerint ez egy működő labor volt, és a termék itt lehetett a hűtőszekrényekben. Orvosság vagy valamilyen méreg? Talán kábítószer? Bizonyos típusú narkotikum előállítása meglehetősen veszélyes, ha az ember nem tudja, mit csinál. – Széttárta a kezét. – Akármi is volt, vagy eltávolították a laboránsok az anyagot a támadás előtt, vagy ellopták a támadáskor.
Fredrik ránézett. – A laboránsok… – ismételte meg lassan. – Az egyik gyülekezeti tag laboráns volt. Annette Wetre.
A pajta lépcsőjén szürke nappali fény fogadta. Tompa fejfájása figyelmeztette Fredriket, hogy az elemei lassan lemerülnek.
A parancsnoki sátor termoszainál Synne és Andreas várta. A társa egy csésze kávét nyújtott oda neki, Fredrik a szájához emelte, és fújdogálta. Nedves gőz lepte be a szemüvegét. A homályon keresztül leste az utolsó jövevényt, egy fiatal, vörös szeplős rendőrnőt, aki elmesélte, azzal töltötte a reggeli órákat, hogy végigjárta a környéket és bekopogott minden ajtón. A műanyag poharat babrálta, és félszegen mosolygott, amikor észrevette, hogy Fredrik őt figyeli.
– Mit mondtak a szomszédok? Egyáltalán vannak szomszédok?
– Van egy-két lakóház a főút mentén. Gyerekes családok. Ezenkívül van egy kisebb farm a villa északi oldalán. Az erdőnél. Ott egy idősebb házaspár él.
Megmutatta az irányt. A házaspár elmesélte, hogy a gyülekezet már több éve itt lakik. De soha nem volt velük gond. Úgy becsülték, mintegy húsz, harminc ember élhetett itt. Fiatalok, azt állítják. És egy pár gyerek is.
– A francba – mondta Synne erőtlenül.
– Gyerekek és szülők. Hol a pokolban vannak?
