Konok Tamás Ludium Pigmentum című kiállítása, 2016.02.26. – 2016.04.01., Pelikán Galéria, Székesfehérvár, Kossuth u. 15.
Deák Csillag
Szín-játék
Konok Tamás nem felszínesedik idős korára, ahogy azt oly szellemesen megjegyezte egyik interjújában, hanem kiszínez. Ki színez, kérdezhetnénk, és öröm látni, hogy a művész maga, visszanyerve korábbi színlátását a sikeres szemműtét után, a színek és formák játékát ajándékozza nekünk. Komoly játék és elragadó. Nem hiába másik szenvedélye a zene, skálázik a színekkel, vonalakkal. Öt képből színskála sorozatot alakít (Cím nélkül d), fekete alapon szín mélységet és színeltolódást hoz létre, egyforma ütem és ritmus, mindegyik képnél a legélénkebb színnel kezd, de nincs kitüntetett szín, egyformán ragyogók. Elmúlt a vihar, a szivárványt látjuk. Kinézünk a kék égre is, mellette lévő képen zöldül a táj. Ablakok, megdöntve, mintha elgondolkozva megdöntenénk fejünket és úgy néznénk a világba, hogy ne csak a szokványos fókuszból lássunk, majd egy meghajlított papírlap, talán az el nem olvasott levél titkával (Cím nélkül c), a piros sáv akár örömhír is lehetne.
Ismerősként nézzük az elektronikus agy anatómiája sorozatából való képét, labirintus, megfejthetetlen és titokzatos. Most belseje fekete keretbe került (2010_41-S.T.) és a kereten túl is ott a megszámlálhatatlan agytekervény, de már színesen, vérerekkel dúsítva. A gondolatnak nem lehet parancsolni. Aztán a labirintus- és elektronikus vezetékek hálója motívum kifutópályára kerül, sötét sávja nem tudjuk hova vezet. Védőháló is lehetne? Fekete-fehér képek se maradnak ki, mint keresztutak, triptichonok, a fekete alapon talán napórát látunk, vagy mintha egy inga írná útját (Cím nélkül e) jelezve, hogy mégis mozog a Föld.
Konok vallja magáról:
A festészetnek nemcsak az feladata, hogy a látványt utánozza, hanem a láthatatlant is (amit a természet nem tud megmutatni) láthatóvá tegye. A művészet témája számomra hasonlóan a zenéhez, nem a tárgyak látható képeiből, hanem a természet belső rendszereinek összefüggéseiből, mozgásaiból inspirálódik.
Ablakot nyit az éjszakába, csillagtalan az égbolt, néhány fehér vonal, négyzet, és látni a nyitott ablakot, sőt redőnyt, de lehet egy számítógép felnyitott fedele is. Itt a fehér téglalap uralja a képet, támaszték. Kedveli a hajló, íves fekete színformákat is, amelyek a szürke felületen úgy jelennek meg, mintha betűk lennének, talán betűt vet Konok (Cím nélkül a) és nekünk kell learatni. Két szomszédos képen keresztezik egymást a fehér vonalak, stilizált keresztként is felfoghatom őket, vagy bábjátékot látok, valaki marionett figuraként irányítja, mozgatja a nem látszó testet.
Nincs egyhangúság, mozognak a formák, a vonalak, helyüket ugyan nem változtatják, de szemünk becsap bennünket, úgy látjuk, hogy elmozdulnak vagy elmozdultak a helyükről. A képi motívumok elhelyezése ezt sugallja, az örök mozgást, és az örök nyugalmat. Az egyik képen a háttér márványos a kép közepén tiszta kék, halvány és erősebb színben, tintahal kéken, a fekete négyzet a kép jobb alsó sarkában (Cím nélkül f) képezi azt a pontot, amit Arkhimédész mindig is keresett, azt a pontot, amelyből kifordíthatja a világot. A kép alsó mezejében fehér téglalap, a mélységet hordozza, a távlatot, az alapot. Innen indulunk, amikor megszületünk. Tiszta lélekkel, érintetlenül. Konok nem fordítja ki a világot, hanem felénk fordítja.
Kölüs Lajos
De azért az angyal mégis eljön
…és szállást keres az emberek szívében az Isteni Gyermek számára, olvasható a Bibliában.. Konok Tamás újabb művei harmóniát, békességet árasztanak, türelem és okos fegyelem hozta létre őket, és a folytonos keresés vágya. Nem hisz a külsőségekben, a formák mindenhatóságában. Hogy kívülről halad a lélek mélyére, vagy onnan jön kifelé, nem tudom. Számára fontos a festékanyag, a pigment, amely színt kölcsönöz egy szövetnek, a vászonnak. A hemoglobin adja a vér jellegzetes vörös színét, oxigént szállít, (S. T. 2013_72) légzési pigmentnek is nevezik. Konok Tamás mindegyik festményét a légzés és a látás öröme hatja át. Nincs albínó képe, színre színt játszik, színt vall, kiteríti kártyáit. Négyzetet bűvöl, barna négyzetben fekete négyzet, ez utóbbin belül fehér alapon fekete vonásokkal, ábrákkal teli négyzet. Négyzetháló, sorozat (2011_40-Vers L’infini) . Ez egy információs sztráda, ha nem is a Mátrix című filmből.
A formák, a jelek összekapcsolódnak, nincs tér csak sík van, szekvencia, és határok vannak, átléphetetlen határok, amelyek mindegyike őriz valami egyedit, valami különöset. Szürke színben futószőnyeget látunk, a kép közepén nem vörös szőnyeg húzódik, hanem egy fekete út vezet a végtelenbe. Egy másik alkotásnál a piros-fehér zebra csíkjai piramist alkotnak, bűvös háromszöget (2010_4-Csíkos-piros-piramis), mintha Konok Piranesit vagy Orosz Istvánt idézné egy pillanatra, elmélyed, a sík megtelik árokkal, magassággal és mélységgel. Kérdés, honnan nézve. Fontos a szemszög, a beállás.
Fehér vonalakkal játszik, mintha egy vak a botját emelné ide-oda, keresné a helyét a vakfoltnak, amit szemünk nem lát. A fehér vonal lezár, kimetsz valamit a síkból, elhatárol, felosztja a felületet, legyen fekete vagy kék alapon, mindegy (Kék ég, 2015_27). A fehér vonal él, szabadon, akár a futó tavaszi szél. A négyzet, a félkörív, a háromszög egyensúlyi helyzeteket hoz létre, dinamikus viszonyokat, a kibillent formák helyükön vannak, mégis úgy érzem, hogy valami titokzatos erő tartja ott őket, ahol vannak, ahol felbukkannak. A fekete négyzet csomaggá változik, mintha valaki fehér szalaggal kötötte volna át a fekete dobozt, amely most csak síkfelület, ez a valóság és más a látszat. A fehér szalagok elhajlanak (Kereszteződés, 2015-10), mintha a tér elhajlását látnánk. Kék alapon futnak a négyzetek, élükre állítva, egy-egy fekete sáv támasztékként jelenik meg, betör a kék világba, mintha a gonoszt jelenítené meg így a művész. A gonosz, a rossz néha a segítőnk. Vonalaival áttöri a síkot, nincs kardja, és úgy érzem, Konok Tamás vívó, párbajt vív, hol önmagával, hol a feladattal, hol a festékanyaggal, hol a formával ((Cím nélkül b). Riposztozik, villan a kéz, villan a tőr hegy vagy a kard éle.
Nem tagadja az alvilági sötétet, küzd és harcol a fehérrel, a kékkel, a többi színnel. Műveiben ott a végső mozdulat és pillantás gesztusa, tudom, amit tudok, ki vagyok. Nem beszél a bűnökről, csak a geometriákról, a formákról, az arányokról, a viszonyokról. Vonalai, négyzetei, háromszögei, ívei mindig célba találnak. De valójában mi itt a cél? A harmónia, a rend? Konok kortalan, és játszik, van ebben a játékban valami dionüszoszi életkedv, szüret és mámor, a lakomák zenéje és dallama. Képei a tisztaság, a világosság és a költészet erejét hordozzák.
