„A becsület elveszett, de egyéb semmi”
Írta: Domján Edit
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja. Noran Libro, 2015. 313 old. 2990 Ft
Banális tapasztalat, hogy sok arcunk, sok énünk van. Kapcsolatainkban és szerepeinkben a személyiségünknek mindig más és más vetülete jut érvényre, már ha bízhatunk egyáltalán abban, hogy van személyiségünk, azaz a gyermek, a szülő, a társ, a barát, a munkavállaló, az állampolgár, a hazafi stb. szerepeinkben van valami csak ránk jellemző, s nem csupán az elvárt konstrukciós mintákhoz igazodunk. Egyúttal azt is reméljük, hogy a személyiségünk többé-kevésbé állandó, s az ún. történelmi időket is átvészeljük arcvesztés, lényegi színeváltozás nélkül. Mert az arcvesztés nem csak identitászavarral, de becsületvesztéssel is járhat, nyomában megszégyenüléssel és/vagy lelkiismeret-furdalással. Mindkettő megágyazhat a bűntudatnak, az erkölcsi elbizonytalanodásnak.
Végel László hősei ezen az ingatag talajon járnak. A Bűnhődés (2012.) és Neoplanta (2013.) című regényeinek, s a tavaly megjelent Balkáni szépségnek a főszereplői rákényszerülnek, hogy számot vessenek az énvesztés dilemmáival, és ennek nyomán az idegenség érzetével: önmagukban fedezik fel az idegent. Persze az adott térben és időben, melyben élnek, ez a tapasztalat megkerülhetetlennek látszik. A regényhősök a XX. század kelet-közép-európai útvesztőiben bukdácsolnak. Két világ- és egy balkáni háború, hatalom- és impériumváltások, ellentétes ideológiák és piti zsarnokok állítják őket próbatételek, örökös igazodás elé, s nem akárhol, a „peremek peremén”: a hajdan sokarcú és soknyelvű – svábok, magyarok, szerbek, zsidók, románok, horvátok és romák lakta –, de mára már egyre inkább homogenizálódó Vajdaságban, azon belül (a két utolsó regényben) Neoplantán, németül Neusatzon, magyarul Újvidéken, szerbül Novi Sadon. A próbatételeket aztán inkább kevesebb, mint több sikerrel állják ki a hősök. Ők is elmondhatnák sorsuk összegzéséül, mint Kurázsi mama (a 17. századi pikareszk regény és az ismert Brecht-dráma hőse): „A becsület elveszett, de egyéb semmi”. Ám Kurázsi cinikusan keserű életbölcsessége őket kevéssé vigasztalja. Pedig nekik is van érzékük a szarkazmushoz és az iróniához, s az ő életük is kész kalandregény: a pikareszkek hőseihez (a csavargókhoz, kópékhoz) hasonlatosan ők is szívósan és ravaszul küzdenek megélhetésért, túlélésért. Ők is átlátnak a mindenkori hatalmasok képmutató és kegyetlen játszmáin (legyenek a hatalmon levők éppen a „felszabadító” magyar honvédek vagy a „felszabadító” szerb partizánok, szocialista vagy kapitalista oligarchák), és alkalmazkodnak is hozzájuk, mert az élet tényleg értékesebbnek tűnik a becsületnél, egy-egy közösség deklarált értékrendjénél. Ám ők mindeközben küszködnek az árnyaikkal, a lelkiismeretük és a képzeletük árnyaival. Hajdani barátok, hozzátartozók, szerelmek emlékképeivel, szomszédok, jó- és rosszakarók síri szellemeivel, s ezeken felül hajdani énjeik kísérteteivel.
(Nomen est omen)
Az utóbbiak, a változó identitások a Balkáni szépség avagy Slemil fattyúja c. regényben néven is neveződnek. E regény főhősét Johann Schlemihlnek anyakönyvezik (még az Osztrák-Magyar Monarchiában), a leggyakrabban Jovan Slemilnek hívják, ő maga pedig legszívesebben a Slemil János névre hallgat. Ahány név – annyi árnyék: annyi megjátszott vagy titkolt identitás. Hisz pl. németnek vagy magyarnak lenni halálos veszedelem 1944-45-ben, ugyanúgy, mint kommunistaszimpatizánsnak vagy szerbnek 1941-44 között. Slemil János mindkét alkalommal gyanúba keveredik, s örülhet, hogy csak ronggyá verik, s nem ölik meg az éppen regnáló kiskirályok. „Megverte az isten, mert sok nevet adott neki. Sok árnyékkal látta el. Schatten, ja sehr viele Schatten” (214. old.) – mondja Slemil Jánosról a saját lánya egy német- magyar keveréknyelven. A schlemihl név önmagában is rossz előjel, hisz jiddisül ’élhetetlent, balfácánt” jelent, de különböző nyelvű variációi még több bajt hoznak viselőiknek. Áldozat lesz s örök boldogtalan a magát németnek valló Slemil Erika is. A hadak jönnek és mennek, a lányok pedig háborúk után törvénytelen gyermeknek adnak életet. A Balkáni szépség alcímében szereplő fattyú Erika gyermekét, egyúttal a főhős unokáját jelöli. Ez az unoka is három névre hallgat: anyja Franznak, nagyapja Ferencnek, szerb környezete pedig Franjo Slemilnek szólítja. „Soknevű” Ferenc egyébként a Balkáni szépség narrátora. Ő az, aki nemcsak nagyapja (bádogos, autójavító, gépszerelő, címerkészítő) mesterségét folytatja, de életmeséjét is megőrzi és továbbadja. Részben, mert az adott közegben a maga s mások számára hasznosíthatónak véli, részben, mert hasonló dilemmákkal küszködik ő is, mint nagyapja: kicsoda ő?, mi a hazája?, mi a haza? Minderre maximum az olvasó deríthet fényt, mint ahogy arra a kérdésre is, mi a szerepe a címbeli „balkáni szépség”-nek nagyapa s az unokája életében.
(A balkáni széplány)
A címben jelzett varázslatos szépségű nő, Ivana Perišić egy belgrádi mulató énekesnője. Otthon szépen ívelő karrier várt rá, a luxus prostituáltak nemes hivatása, de mintha sejtette volna, hogy ennek mi a végállomása (Viktor Jerofejev regényéből, Az orosz széplányból ezt mi is tudhatjuk), hát megszökött hazájából. Bécsbe ment, ott lett egy osztrák festőművész(nő) modelljeként ünnepelt szépség, majd megöregedve tisztes polgár, egy üzlet alkalmazottja, szuverén ember. A róla készült aktsorozat kritikáiban ilyesmi áll: „Az ismeretlen modell az idegen és örök időkre elérhetetlen világok titkát sejteti, az egzotikus balkáni szépség a Balkán másik arcát varázsolja elénk, ezek a festmények az élvezetben sejlő pusztítás tudatát, a boldogtalan lézengés báját fejezik ki.” (262. old.) A regénybeli rajongói közül kettő érdemel figyelmet: egy szerb értelmiségi, a festőművésznek induló s utóbb partizánná és Tito belügyesévé avanzsáló Svetozár, ill. a narrátor nagyapja. Az előbbi a ’30-as években Bécsben, az utóbbi 1918-ban (21 évesen) ismeri meg Ivanát, s a nő később majd úgy tartja számon egykori csodálóját, engedelmes hívét, az őt kerékpározni tanító fiatalembert, mint az egyetlen férfit, aki nem akarta birtokolni.
A Bécsbe emigrált Ivanának azonban a ’40-es években feltűnik Újvidéken egy hasonmása, a partizán Svetlana. Őt a balkáni szépség eltorzult változatának érzékeljük. Szadista kéjjel végzi ki mindazokat, akikről feltételezi, hogy a magyar megszállókkal kollaboráltak. Kegyetlenségére van magyarázat, mégis megdöbbenti az olvasót, hogy a külső körülmények – hely, idő, társas viszonyok, fájdalom és veszteség – mit hoznak ki az emberből, akár a legszebből is.
Mert a szépség önmagában a harmónia, a rend ígéretét hordozza, a regényben az élhető, belakható rend reményét, egy másik élet” (296. old.) vágyát kelti fel. Talán épp azét, amit nagyapa ifjan remélt, mikor a napszámos-cseléd sorból szorgalma és tehetsége révén kiemelkedett, és jó kezű iparossá, mesteremberré vált. Egy polgárosodó világ, mint, amilyen a bécsi vagy a Sörgyári capriccio hrabali világa, megbecsülést, biztonságot és némi öntudatot nyújthatott volna számára. Ehelyett megvetésben volt része, örökösen igazodni kényszerült, s egyre szkeptikusabb lelkiismerettel, elbizonytalanodva élte meg az újabb időket. Fokozatosan elszótlanodott. Nem volt már kedve és ereje beszélni az életéről, mesét költeni, hisz az életeseményei s a személyiségének összetevői egyre kevésbé álltak össze értelmes egésszé.
Unokája nem mond le a mesemondás hrabali, s helyenként Pepin bácsis vagy svejki hagyományáról. Még akkor sem, ha sok a bizonytalan tényező, s az idők is elmosódnak. Van, hogy évtizedek felejtődnek ki a narrációból, van, hogy percek, órák nagyítódnak fel. Gyakran egymás mellé kerül múlt és jelen, ráadásul a mese kezdete és vége is összeér, mint egy önmagába visszatérő kör vagy ∞. A mesélők száma időnként megszaporodik, párhuzamos életutakra nyílik kilátás, és a Neoplanta, ill. a Bűnhődés egy-egy szereplője is feltűnik. A történetek gomolygásából nem könnyű egy szálat leválasztani – s mint kiderül, nem is kell –, mert a nagyapa és unokája históriájához nagyon is hozzátartoznak e párhuzamos történetek. Hiátusokat töltenek ki. Így eshet meg, hogy ugyanaz az élet, amit a nagyapa a maga vágyai, céljai felől nézve esetlegesnek és szétesőnek ítélt, Slemil Ferenc s végső soron Végel László elbeszélésében egésszé áll össze, sorstalanul is sorssá válik. Mindazok sorsává, akik alól kifordult, kiment a föld, a hazájukban is hontalanná vált vajdaságiaké.
