Mi a baj az oktatással? Egy volt szakközépiskolai tanár tapasztalatai
Mikor elkezdtem tanítani (még az átkosban), 18 óra volt a heti óraszámom. A tanórákra való felkészülésre, dolgozatjavításra szintén 18 órát kaptunk, ezen felül kellett az egyéb munkákat vállalnunk, adminisztrációt, értekezleteket, ünnepélyeket, érettségiztetést stb. 30-35 fős osztályokban tanítottam magyar nyelvet és irodalmat. A hétvégék dolgozatjavítással teltek, de értelmét láttam a sok munkának, mert a diákok kezelhetőek voltak, tanultak és látványosan fejlődtek. S ha harcoltak is „ellenünk”, olyan ügyekért (pl. az egyenruha-viselés eltörléséért) tették, amelyekkel én magam is egyetértettem.
A rendszerváltás után felemelték az óraszámokat. Előbb 20, aztán 22, s három éve 22-26 órára. Ez utóbbi azt jelenti, hogy 22, 23, 24, 25 és 26 óráért ugyanannyi fizetés jár. Hogy ki hány órában dolgozik, azt az iskolavezetés dönti el a pénzkeret és a tanítandó órák alapján. A feletteseik kedvében járó igazgatók (és manapság ki nem az?) és a kisebb költségvetésből gazdálkodók (manapság ki nem az?) kihajtják a tanárokból a 26 órát – eleve így tervezik az órarendjüket.
A Horthy-korszakban a középiskolai óraszám 12 volt, igaz, 40-50 fős osztályokban tanítottak a nagy tekintélynek örvendő oktatók. Ma kisebb az osztálylétszám, és van csoportbontás is: idegen nyelvet, szakmai gyakorlatot, informatikát és helyenként matekot osztálybontásban lehet tanítani. A csoportbontás persze megdrágította az oktatási rendszert, bizonyára ennek ellensúlyozására emelték fel a tanári óraszámokat. Az eredmény: óriási feszültség a tanárok közt az egyenlőtlen terhelés miatt. Aki teljes osztályban dolgozik, kétszer annyi gyerek dolgozatát viszi haza, és az órákon is többet bajlódik a fegyelmezéssel és a tanítás egyéb feltételeinek megteremtésével. (Pedig az igazságos óra- és bérelosztást meg lehetne teremteni, ha a béreket és az óraszámokat az oktatott gyerekek létszámához is igazítanák.)
Ám az oktatásirányítóknak jól jöhetett ez a feszültség. Hosszú évtizedekre ellehetetlenítette a tanárok összefogását, és így szabad préda lett az oktatás minden kormányzat számára. A minisztériumok éltek is a változtatás, alakítás, nyírbálás és toldozgatás lehetőségeivel folyamatosan. Négyévente változtak a tantervek (melyeket ráadásul mindig az iskola profiljához kellett igazítani, ami rengeteg értelmetlen munkával, adminisztrációval és értekezlettel járt), s minden tantervben csak nőtt és nőtt a tananyag. A tiltakozásunkat meg se hallották.
Közben az általános iskolákból a gyerekek egyre gyengébb készségekkel érkeztek a szakközép- és a szakiskolákba. (Az elit gimnáziumokba persze nem, de az más kategória.) A kilencedikesek fele ma már nem tud folyamatosan írni és olvasni, a diktálásról lemarad, a tankönyv olvasására képtelen, így kizárólag hallás útján tud tanulni. Már amit megtanulni az általa használt nyelv, a szleng megenged számára. Mert a köznyelvet nem érti. És szegény azt sem érzi, hogy a szleng, ez az árnyalatok kifejezésére alkalmatlan, tömör és humoros, de fikázó nyelv a kapcsolatait is rongálja.
Mégsem okolhattuk a diákok gyengülő teljesítményéért az általános iskolai kollégákat: 20 év óta ott is folyamatosan növelték a tananyagot, s a tanítóknak a készségfejlesztésről kellett lemondaniuk. A számolás, az írás, a helyesírás és az olvasás begyakorlása helyett a gyerekek számára érthetetlen ismeretek bemagoltatására kellett koncentrálniuk. Azt is láttuk, hogy nem mertek buktatni. Nem csak azért, mert egy ideig az első két osztályban a törvény is tiltotta, hanem azért sem, mert a diákok szülei zsarolni tudták az iskolákat. Ha a tanárok keménykedtek (pl. felső tagozatban), elvitték a gyerekeiket más iskolákba. Márpedig a gyerekek létszáma az utóbbi időben a demográfiai hullám miatt is folyamatosan csökkent, az általános iskolák a bezáratástól, az indítható osztályok csökkentésétől rettegtek. Úgy tartották meg a diákjaikat, ahogy tudták. Így lett az igazgató bácsinál a gyereknek mindig igaza, s a tanárok a szülőknek és a gyerekeknek lettek kiszolgáltatva. Ez a folyamat mára elért a középiskolákba is, ott is már raportra járnak a tanárok, ha buktatni merészelnek.
A funkcionális analfabéták száma így a középiskolát végzettek körében is garantáltan nő. S történik ez egy olyan korban, amikor a munkahely megtartásához is folyamatosan tanulni kell. Ezt a problémát 3 éve egy újabb őrültséggel próbálta az oktatási kormányzat kezelni: megemelték a diákok óraszámát is. Egy 15 éves gyerek ma már negyed nyolctól fél háromig az iskolában ücsörög, 0. órával kezd, és gyakran a 7. órában is ott van még. Mondanom se kell, hogy a 0. órában alszik, az utolsó kettőben pedig képtelen figyelni. És nem csak ő nem tud figyelni: a tanára sem – őrá. Mert ha 26 órában tanít, s pechére olyan tantárgyakat, melyekben nincs csoportbontás, akkor hetente 200-300 gyereket tanít (aszerint, hogy 2-3-4 órás-e a tantárgya), s még a diákok nevét is nehéz megjegyeznie, nemhogy azt, ki miben erős, miben van elmaradva, s netán azt, hogy kit kínoznak agyon az osztálytársak. S ha netán fel is figyel az ilyesmire, lesz-e ereje és bátorsága a valódi segítséghez. Vagy csak rákiabál a terrorizálókra, megbélyegzi őket, s akkor az áldozataik még rosszabb helyzetbe kerülnek. Mert az iskola ma már a pszichológiai terrornak is színhelye. Agyonfárasztott diák és tanár úgy szabadul a feszültségtől, ahogy tud. S a mintát a tanuló viszi tovább, ha mást nem is, az egymás kínzásának szadista kéjét gyorsan elsajátítja minden gyerek.
Függelék a bérekről, a PÖCS-ről meg arról, hogy tanári helyett óvónői pályát válasszunk:
Felejtsük el, hogy a tanárság hivatás, és a tanárnak fontos, hogy milyen gyerekek kerülnek ki a keze alól: szorongó, csak magával törődő, esetleg szadista fiatalok, vagy pedig részvétet (nem csupán a kutyák, macskák iránt) érző, gondolkodni tudó, a felnőttségtől vissza nem rettenő emberek. Mert ez a dolog kevéssé érdekli a közvéleményt. A legtöbben csak a tanári béreket számolják. Ha azok nőttek, akkor mit ugrálnak a tanárok.
A bérek nőttek – nagy átlagban. Óvodában, általános és középiskolákban pont ugyanannyira: így a középiskolákban csökkent, az óvodákban nőtt az átlagfizetés. Hogy történt a középiskolákban a bércsökkenés? Amikor megemelték a kötelező óraszámot 22-ről 26-ra, akkor a béreket is megnövelték a plusz 4 órának a díjával. Csakhogy, ha addig is volt egyeseknek 26 órájuk, mert túlóráztak (középiskolában szinte csak a csoportbontásban tanítók, ill. gyakorlati tárgyat oktatók tudtak kidőlés nélkül túlórázni), akkor persze a túlórától elestek (egyéb pótlékoktól is sokan).
A bércsökkenés kompenzálására aztán a kormányzat kitalálta a pedagógus életpályamodellt. A tanár II. és a mester fokozatok elnyerésével már alaposan megemelkedhet a fizetés. Pl. egy mester fokozatú óvodapedagógus többet kereshet, mint egy tanár I.-be sorolt középiskolai tanár. A fokozatok elnyeréséhez pályázatot kell írni, 500-1000 oldalas dokumentációval (portfólióval) bizonyítani, hogy másoknál különb pedagógus vagy, továbbképzéseket kell végezni teljesen értelmetlen és használhatatlan tárgykörökben, alávetni magad a pedagógusminősítés (népszerű nevén PÖCS) tortúrájának. (Ennek csupán a szabályai tesznek ki 150 oldalt.)
Közben természetesen le kell mondani a lelkiismeretes tanításról, mert 26 órában tisztességesen tanítani s a fenti hercehurcát elvégezni, nem lehetséges. Aztán lehet várni a kinevezésre, mert az nem automatikus. Ja, igen, és azoknak is el kell végezni a pedagógus önértékelést, akik csak a Tanár I. kategóriába kerülhetnek, s azzal ugyanannyi marad a fizetésük, mint eddig.
Az életpályamodellel az „oszd meg és uralkodj” elvét még inkább érvényesíteni képes az oktatási kormányzat, mint eddig. A pedagógustársadalom csoportjait példamutatón megosztja. Pl. az óvónők, a gyakorlati oktatást végzők, az iskolai könyvtárosok, esetleg testnevelés szakosak bármikor megvédik a kormányzatot a többi pedagógussal szemben. Ők kevesebb munkáért ugyanannyi pénzt kaphatnak (otthon már nem kell, vagy nem kell annyit készülniük, pl. dolgozatot javítaniuk, órákra tanulniuk), ráadásul jóval kevesebb gyerekkel is kell foglalkozniuk (van, aki 20-szal, van, aki 300-szal dolgozik), és ráérnek a fokozatok megszerzéséért törni magukat. A magasabb fokozatokat elérő pedagógusokat pedig a saját munkatársaik fogják halálra gyűlölni, pl. olyanok is, akik nem foglalkoznak az életpályamodellel, mert ők a gyerekekkel akarnak foglalkozni, és az órákra akarnak készülni. De hát nekik úgy kell, miért nem tekintik egyszerű pénzkeresetnek, „egy a sok közül” foglalkozásnak a tanári pályát!
Domján Edit
