Bereményi Géza régi és újabb versei úgy találkoznak a Versek című kötet terében, ahogyan Antoine szokott összeakadni Desirével a városban: régi ismerősök, örökös albérlők, korszakok között korszerűtlenül elmélkedő, önkéntes bohócok szólítják meg egymást. A Magvető Kiadó ezzel a kötettel köszöntötte a hetvenéves Bereményi Gézát. Itt részleteket olvashatsz a könyvből.
Szőke volt, aztán barna lett
Szőke volt, aztán barna lett,
a haja megsötétedett
964 legelején
pontosan 10 évvel mielőtt megismertem én.
64 – történelmi év:
ő elveszti szüzességét,
aztán adminisztrátor lesz,
s Kovács B. Istvánnal egy rövid viszonyba kezd.
Még 10 év, míg hozzám eljutott
s mellettem szépen lehorgonyozott,
még 10 év, míg hozzám elkeveredett,
s mellettem szépen horgonyt vethetett.
66 – válságos év:
ő titokban megszüli gyermekét,
az apa Gál Ferenc volt,
disszidált akkortájt s a szülésről nem is tudott.
67 – végzetes év:
temetnie kell gyermekét,
a sírnál mellette áll
a legelső férje, jó férfi, magyartanár.
Még 7 év, míg hozzám eljutott
s mellettem szépen lehorgonyozott,
még 7 év, míg hozzám elkeveredett,
s mellettem szépen horgonyt vethetett.
68 – talányos év:
ő hűtlen lesz, ki tudja miképp,
egy este sokat ivott
és szegény férje rosszkor benyitott.
S eljött a 70-es év,
mely évben ő elveszti fejét,
az élet sós ízű lesz,
ő egyedül él és angolórákat vesz.
Még 4 év, míg hozzám eljutott
s mellettem szépen lehorgonyozott,
még 4 év, míg hozzám elkeveredett,
s mellettem szépen horgonyt vethetett.
Álmos, hosszú év 71,
ez évben nyugatra megy,
egy ideig úgy van, hogy kint marad,
de rosszat álmodik, hazajön, s itt órákat ad.
A 74-es évben jöttem én,
ő szép volt még, de már szerény,
mögöttem is volt már ez-az,
több vagyunk azért egymásnak, nem csak vigasz.
Szőke volt, aztán barna lett,
míg 74-ben hozzám keveredett,
a haja megsötétedett,
míg mellettem ő horgonyt vethetett.
Élünk hát csendeskén s megvagyunk,
és azt mondjuk egymásnak, révben vagyunk.
Helga
Mellettem Helga álmodik,
haja a párnán szétfolyik,
és hozzá horkol egy kicsit,
remélem, álma jólesik.
Mellettem Helga álmodik,
jó lenne tudni azt, hogy mit,
jó lenne álmába benyitni most,
hogy itt vagyok, Helga, itt vagyok.
Mellettem Helga álmodik,
a lelke éppen nincsen itt,
találgatom, hogy merre jár,
tán kitárt karral égre száll.
Talán a Földnek vak szívében,
vagy egy képtárban van most Bécsben,
folyosók zagyva tengerében
bolyongva épp sietve jár.
Bőr alatt vibrál szemgolyó,
Helgával menni lenne jó,
könyöklök, nézem, hallgatok,
forognak néma hajnalok.
Most visszahívni nem szabad,
álmában tán most épp szalad,
meztelen testét bámulom,
rándul a lába a paplanon.
Játszom, hogy Helgát álmodok,
ha már álmában nem vagyok,
álmomban Helga meztelen,
könyöklök s nézem egy reggelen.
Most Helga mellett álmodok,
azt, hogy álmában ott vagyok,
azt, hogy két álomból egy legyen,
játszom egy néma reggelen.
Együtt a Földnek vak szívében,
majd egy képtárban együtt Bécsben,
folyosók zagyva tengerében
keresünk épp kijáratot.
Most Helga mellett álmodok,
azt, hogy álmában ott vagyok,
azt, hogy két álomból egy legyen,
játszom egy néma reggelen.
Ve r a
Emlékszel még, mit mondtál, Vera,
egy étteremben mondtál néhány mondatot,
hogy mások vagyunk mi, más kor ez, mint a többi korszakok.
Jó, hogy túléltem ezt. Jó, hogy túléltem ezt.
S folytattad, Vera, ha várunk, elszalad
a korszakunk, a saját korszakunk,
egyetlen tett kell, valami jel kell, arról, hogy vagyunk.
Jó, hogy túléltem ezt.
Azzal felálltál és falhoz vágtál egy hétdecis vagy literes fehéret.
Jó, hogy túléltem ezt. Jó, hogy túléltem ezt.
Pincérek jöttek, örültem, hogy vége, fizethetek.
A hiába szép
Mindig csak rohant, mondtuk is neki:
„A vesztedbe futsz, a vesztedbe futsz!”
Fésületlenül ha beállított:
„Te bolond lány, a vesztedbe futsz!”
Abban egyetértettünk, hogy nagyon szép,
csakhogy elveszítette az eszét.
Közben irigyeltük is és szántuk őt,
mondd csak, honnan tudhattuk a jövőt?
Fésületlenül ha beállított,
mindenkinek volt egy szava.
Körbeálltuk őt, mint egy utazót,
ki ezután nem jön soha.
Honnan tudhattuk a jövőt,
mert mind egyetértettünk, ha láttuk őt:
Ez elveszítette az eszét.
Ez a lány hiába szép, hiába szép.
Jön váratlanul, fésületlenül.
Látom, ahogy a vesztébe fut.
Mondd, honnan jön elő ma is hirtelen,
miért állok meg, ha eszembe jut?
Mondd csak, ha már elveszett, mért jön elő?
Ha már eltűnt, mért keres naponta ő?
Hogy jut eszembe és miért,
aki csak hiába szép, hiába szép?
Ács Mari
Ács Mari szőke volt,
ruhája barna volt,
azt mondják, bolond maradt,
hogy nála sokkal jobban csinálom én,
és azt is, hogy kár, hogy benne maradt.
Ács Mari benne maradt,
bolond lett két év alatt,
láttam egy villamoson,
mit mondjak, megijedtem, hogy milyen,
jó, hogy már nem közéjük tartozom.
Mondják, hogy okos vagyok,
nézzem, hogy hova jutott,
nézzem, hogy hova jutott,
mind, aki benne maradt a régiben,
akik meg nem bocsátanak.
Kik semmit sem felednek,
és nem bocsátanak meg,
végül egy villamoson
rám ijesztenek, s én elfordulok:
benne maradtak a régiben.
Én tudom, hogy felejteni kell
a régi iskolákat,
tanári tébolydákat,
az összes tévhitet,
mit belénk verni mert
százezer vén bolond,
kit tönkretett a gond,
kiknek most megbocsátani kell.
Érteni apánk-anyánkat,
jól bezárt tébolydákat,
akikre rámegy az,
ki szerint csak panasz,
egyetlenegy panasz,
egy végső bolond grimasz,
végső vigyor vagyunk, mi más!
Ács Mari hitte velem,
hogy nekünk nincs másmilyen,
hogy nekünk nincs csak ilyen,
csak ilyen példasértett életünk,
és benne maradt.
Váltott színű időben,
hasadt szilánktükörben,
látom, mi velünk történt,
csak meg ne sértődjek, mint Ács Mari,
félek, hogy benne maradok.
Ács Mari bolond, halott,
legvégső villamosok
szétviszik, őrült, menjen,
nincs miért szégyenkeznem,
de mégis el szeretném,
most mégis el szeretném,
mielőtt még elmenne
a helyettem-őrületbe,
abba a kérlelhetetlenbe,
utoljára el szeretném
búcsúztatni őt,
én, az okos.
