Üdvözlet Fukusimából
Írta: Ferber Katalin, Berlin, 66. Berlinale
Rendező: Doris Dörrie (Németország), Főszereplők: Kaori Momoi (Szatomi), Rosalie Thomass (Marie)
Ne képeslapra gondoljunk. Jövő hónapban, március 11-én lesz éppen öt éve, hogy Japán egyik legnagyobb földrengése és szökőárja pusztított, majd néhány órán belül négy atomreaktor égett, leolvadt, súlyosan megsérült. A külvilág szinte semmit sem tud arról, ami azóta történt a környéken életben maradottakkal. Előrebocsátom, hogy ez a film, melyet egy német rendezőnő Doris Dörrie készített, az egyik legjobb film Japánról, talán csak az ausztrál filmrendezőnő, Sue Brooks filmje (Japán történet, Japanese story, 2003) vetekszik vele.
Fiatal lány, Marie érkezik Németországból Japánba, jóval a földrengés után, hogy ismerősével együtt önkéntesként Fukusimában, az egyik ideiglenes szálláson szórakoztassa az odakényszerülteket. (Az angolul Clowns4 Help együttesről van szó, azaz A segítő bohócokról.) A lány is menekül, de mindössze saját megoldatlan problémái elől, azt remélve, hogy Japánban mindezt valahogyan majd megoldja, ha másként nem, a távollétével.
Az idős menekültek szórakoztatása azonban nem megy neki. Nem ért semmit mindabból, ami körülötte zajlik, a földrengéstől pánikba esik (ki ne esne életében először pánikba egy földrengéstől?), s néhány nap után úgy dönt, hogy abbahagyja a bohóckodást.
Egyik reggel a menekültszálláson egy idősebb hölgy arra kéri, (pontosabban ráparancsol), hogy vigye el őt autóval a saját házához. A ház természetesen a tiltott rádióaktív övezetben van (amely már nem tiltott). A lány először tiltakozik, végül maga is segíteni próbál a hölgynek, Szatominak, hogy házát újra otthonává tegye.
Marie magas, szőke és tele van energiával. Fáradhatatlanul segít, de a japán szokásokat nem ismeri, a nyelvet nem beszéli, s arra sem jön rá egy ideig, hogy az ország egyik gésájával van egy fedél alatt.
A film szépsége a kettős tükör. Egyfelől a magas szőke fiatal nő, Marie, aki hosszú lábait az alacsony asztal mellett tartja, ahelyett hogy a sarkain ülne illedelmesen, másfelől a gésa, aki a hagyományok, a megfelelő mozdulatok és rítusok művésze.
A két nő lassan összebarátkozik, bár ennek egyik akadálya a gésa szerint a mozdulatokra történő koncentrálás, az önmérséklet, az önfegyelem hiánya, vagyis, hogy Marie szerinte nem viselkedik elég illedelmesen, ahogy az egy hölgyhöz illene.
Marie ugyan sok mindent megtanul, hála a gésa, Szatomi fáradhatatlan “tanításának”, de a szemléletet, a gondolkodást bizony nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, s ennek látható jelei is vannak.
Szatomi a gésa (mert még mindig annak tekinti magát) látszólag durva, olykor bárdolatlan, holott csak a hagyományaihoz ragaszkodik, mindenáron. Elefántnak nevezi Marie-t, rászól, hogy túl sokat eszik, meggyőződése, hogy a lány boldogtalansága vonzza az elhunytak szellemeit a házba. Pedig a lány mindent megtanul, mindenben segít, Szatomi olykor elégedett is vele, de mi azért észrevesszük, hogy ennek a kedves fiatal nőnek minden erőfeszítése ellenére sem sikerül teljesen elfogadtatnia magát Szatomival. (Ismerős a történet bizonyára sokaknak, akik hosszabb ideig éltek a szigetországban. )
Szatomi nem tud szabadulni bűntudatától, mert egyik tanítványa Juki, akivel együtt kapaszkodtak fel egy fára a több méter magas szökőár elől, leesett és eltűnt a hullámokban.
Hogyan lehet ezzel együtt élni
– kérdezi hangosan. A válasza, hogy egyik nap megpróbálja felakasztani magát erre a fára. A halál feldolgozhatatlan, a gyötrő, kínzó bűntudat csaknem megöli.
Szatomi depressziós. Marie dühöng, mert beszélni sem hajlandó vele. Dühében újra összepakol (ezt már sokadszorra teszi), s Szatomi rémülettel teli bocsánatkérése tartja csak vissza attól, hogy elmenjen. És akkor vakációznak egyet, (Radiation vacation, mondja neki Szatomi mosolyogva). Együttlétük egy másik környezetben egy picit közelebb hozza őket egymáshoz. Aztán visszatérnek Szatomi rendbehozott házába, s hamarosan vendégek érkeznek. Egy húros hangszeren (samiszenen) játszó hölgy, s egy fiatal lány, aki Szatomi egyik életben maradt tanítványa. A gésa tehát újra tanít.
Marie ekkor dönt úgy, hogy nincs már rá szükség. A gésa élete visszatért a normális hétköznapokba. Marie indulása előtt még gyorsan lefűrészeli azt a faágat, melyen ott lebeg Szatomi kendője, mellyel megpróbálta magát megölni. Aztán összecsomagol és visszaindul, valószínűleg Németországba.
A film utolsó perce egyetlen állóképsorozat a japán nukleáris erőművek elleni tiltakozásokról.
A kettős tükör, melyben egyszerre látunk egy európai és egy japán nőt, mindannyiunkkal megérteti az első percek után, hogy mekkora súly alatt görnyed az, aki mindenkit elvesztett, akit szeretett, s életéből nem maradt más, mint törmelékek, néhány fénykép, no meg az emlékei.
Az élet egy álom
– mondja Szatomi, s Marie zokogva feleli neki:
Én fel akarok ébredni.
A film befejezése után nagyon sokan alig tudtunk kimenni a nézőtérről. Muszáj volt nekünk is felébredni az álomból.
A filmet március 10-től vetítik Németország mozijaiban.
