+ Film

Könnyet fakasztani a kősziklából

kineshita

Fiatal tanárnő érkezik a sziget egyetlen általános iskolájába. Biciklivel jön, európai kiskosztümben s a falu asszonyai nem titkolt felháborodással bámulnak rá. Hová lesz a világ, mondja egyikőjük, ha már a tanító sem tud rendesen felöltözni? – így kezdődik a Huszonnégy tekintet című film Ferber Katalin írásában.

Huszonnégy tekintet (1954), japánul: Nidzsú- shi Hitomi, angolul: Twenty-four Eyes, rendezte: Kinoshita Keisuke

Írta: Ferber Katalin

A film Sakae Tsuboi azonos című regényének (1952) filmes adaptációja.

Ritka, hogy egy műalkotás címét magyarázni kell. E gyönyörű film esetében azonban ez elengedhetetlen. Hogy miért nem tizenkét szempár Kinoshita filmjének címe, annak komoly oka van.

Japán két legnagyobb szigete, Honsú és Sikoku között bújik meg egy kicsinyke sziget. A természet lenyűgöző fékezhetetlensége és szépsége nagyon fontos része a filmnek. Égbeszökkenő hegyvonulatok és a tenger.

Fiatal tanárnő érkezik a sziget egyetlen általános iskolájába. Biciklivel jön, európai kiskosztümben s a falu asszonyai nem titkolt felháborodással bámulnak rá. Hová lesz a világ, mondja egyikőjük, ha már a tanító sem tud rendesen felöltözni? A múlt század harmincas éveiben különösen vidéken, nagyon kevesek hordtak európai ruhát. Kimonót viseltek, (férfiaknak és nőknek egyaránt) vagy azok nyári változata, a jukatát. Cipőt elvétve hordtak, az állítólag kényelmes fapapucs, a geta volt a lábbeli.

A tanítónő nagyon messze lakik az iskolától, ezért a bicikli, no meg a szoknya, hiszen kimonóban, fapapucsban aligha tudna kilométereket kutyagolni hegyen völgyön át. 1928-ban kap állást a szigeten.

Első osztályosokat tanít. Osztályában tizenkét kisgyerek ül. A tanítónéni neve Óisi (nagy kő, vagyis szikla) s a gyerekek nagyon gyorsan becenévként elnevezik Kavics néninek (a kavics japánul kóisi). Tanítja őket, játszik velük, sokat énekelnek, s már-már azt hisszük, valami unalmas történetet látunk. A gyerekek egy napon megtréfálják a tanítónénit, gödröt ásnak, belelép, lábát töri. Hosszú ideig kell otthon feküdnie, s a tizenkét gyerek felkerekedik, hogy meglátogassa. Nagyon hosszú az út, megéheznek, megszomjaznak, s mire Szikla néni házához érnek, már mindegyik keservesen sír.

A tanítónéni anyukája megvendégeli az összes gyereket, aztán békében hazaküldi őket. A falu ekkor fogadja el és fogadja be a tanítónénit. Ő ugyan otthagyja ezt az iskolát, de várja a tizenkét gyereket a középiskolában. Férjhez megy egy hajóskapitányhoz, így a férjét is néhány év múlva elnyeli a háború. A volt első osztályosai, akár lányok, akár fiúk, nagyon nehezen birkóznak meg az élet megpróbáltatásaival. Egyikőjüknek anyja belehal a szülésbe, így neki kell gondoznia csecsemő testvérét, a másikat a városba küldik dolgozni a szülei, mert a család eladósodott, s egy lánygyereket nincs miből etetni. A gyerekmunka ebben az időszakban magától értetődő, azaz természetes volt.

Jönnek a behívók, egyre gyakoribb a falu egyetlen útján a masírozás, a zászlók, a háborús láz mindenkit elkap, kivéve a tanítónénit. Három gyerekéből a legnagyobb fia rosszallóan morog anyjának azért, mert az gyűlöli a háborút, gyűlöli az erőszakot. Az iskolában kommunistagyanús lesz, képtelen szajkózni a vérgőzös háborús, nacionalista propagandát, csaknem elveszti emiatt állását is. Amikor az iskolaigazgató felelősségre vonja őt, s figyelmezteti, hogy nem kell azt mondania, amit gondol, sőt, semmit sem kell semmire mondania, elhűlve döbben rá a fiatal tanítónő, hogy lassan mindenkinek elment a józan esze. Ő azonban tanít kitartóan, mert a gyerekeknél fontosabb nem létezik számára. Nehez körülmények között él ő is. Férje a háborúban, három gyereket nevel egyedül. Először anyja betegszik meg, s hagyja őt el örökre.. Aztán férje hősi haláláról érkezik a hír.

Látjuk, amint a falu lakói a hadseregtől kapott dobozban viszi haza vagy a temetőbe a szeretteik hamvait. Szikla néni, akárcsak az ország életben maradt része rezzenés nélkül hallgatja végig Hirohitó császár beszédét 1945 augusztus 15-én.

Elfogadni az elfogadhatatlant, kibírni a kibírhatatlant.

A köznyelvben ez a kapitulációt jelentette.

A tanítónő megkönnyebbül. Vége az értelmetlen gyilkolásnak, a gyerekek megint gyerekek lehetnek. Visszamegy hosszú évek után az iskolába. Újra tanít, s a névsorolvasásnál unos-untalan elsírja magát, mert egykori tanítványainak gyerekei ülnek a padokban. Új beceneve lesz, a Pityogós tanárnéni. Van miért zokognia, hisz közben legkisebb lánygyermekét is elvesztette. A gyerek olyan éhes volt, hogy fára mászott gyümölcsért, leesett és szörnyethalt.

Csaknem másfél évtized után osztálytalálkozóra hívják egykori tanítványai. A tizenkét gyerekből hét él, de az egyikőjük a háborúban megvakult. Ezért hát a huszonnégy szem, azaz a film címe. A hét egykori nebulónak már csak tizenkét szeme van.

Ülnek egykori diákjai az ételekkel megrakott asztal körül, Pityogó néni mellett a vak fiatal férfi ül. Lát ő, az emlékezetével, mindent felidéz, a tanítónéni kedvességét, szeretetét és igazi pedagógusi elhivatottságát. Ebben a filmben annyi szeretet van, mintha nem is japán filmrendező készítette volna. Egyetlen percig sem látjuk, mit tanít Szikla néni a gyerekeknek, hiszen nem ez a fontos, hanem az, ahogyan tanít. Gyengédség, szeretet, gondoskodás és alázat, ami minden cselekvését jellemzi.

Elsőszülött fia megkérdezi anyját, nincs-e elkeseredve amiatt, hogy az ország elvesztette a háborút. Én a halottakat gyászolom, mondja Szikla néni, végre béke van, végre a gyerekek újra gyerekek lehetnek, játszhatnak, önfeledten élvezhetik minden percét az iskolának, a napfénynek és az esőnek.

Ez a film nemcsak lírai, de egyértelmű tiltakozás a háború ellen. Ebben a filmben nyomor, tuberkolózis, korai csecsemőhalál van, mégis karc nélküli életöröm hatja át a filmkockák mindegyikét.

Aki valaha tanított a huszadik század utolsó éveiben a szigetország bármelyik iskolájában, az hitetlenkedve nézi ezt a filmet. A kötelező állami rítusok nem sokat jelentenek Kinosta szerint. A lényeg az emberség, a gyerekek elfogadása olyannak, amilyenek, s ami a legfontosabb, a feltétel nélküli szakmai alázat.

Gyönyörű filmet alkotott Kinoshita, 1954-ben. Ezt a filmet nem valószínű, hogy fél évszázaddal később bárki elkészíthette volna Japánban.

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. József Tóth

    2016-02-13 - 16:49

    És egyre inkább: nemcsak Japánban.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top