Berlin, 1930. Betty Winter, az ünnepelt színésznő halálos balesetet szenved egy filmforgatás alatt. Rázuhan egy fényszóró, színész kollégája pedig kétségbeesésében egy vödör vizet önt az összeégett nőre, aki az áramütés miatt azonnal életét veszti. Az ügy kivizsgálására az önfejű Rath felügyelőt jelölik ki, aki hamar rájön, hogy a filmsztár halála nem a véletlen műve.
Volker Kutscher: Csendes halál című könyvéből a General Press kiadó jóvoltából olvashatsz itt egy részletet:
Volker Kutscher: Csendes halál
Kihasználta az időt, és bekapott néhány falatot Aschingernél, mielőtt a Kochstraßéra hajtott. Weinert már a szerkesztőség épülete előtt ácsorgott, a hóna alá szorítva egy fekete esernyőt.
– Akkor csapjunk a lovak közé – mondta, amikor beszállt. Idegesebbnek tűnt, mint máskor. Még maradt negyedórájuk, amikor Rath leparkolta a Buickot a Masurenalleen. A Funkturm lábánál nem volt nagy forgalom, jelenleg vásárt sem tartottak, és az időjárás sem csábított ki senkit a szabadba. Amikor cseperegni kezdett az eső, az újságíró Rathot is beengedte az esernyője alá. Mielőtt beszálltak a felvonóba, jegyet kellett váltaniuk. Mint mindenhol a városban, ahol túl sok turista fordult meg. Öt perccel egy óra előtt már ott ültek a Funkturm éttermében az egyik ablaknál. A pincér kissé morcosan nézett, amikor Rath csak egy üveg ásványvizet, Weinert pedig csak egy kávét rendelt.
– Várunk még valakit – jegyezte meg Rath, amikor megérkeztek az italok. Egy kiadós ebédet azért nem fogunk itt elkölteni, gondolta magában, de ezt a pincérnek nem kell tudnia.
Vajon mit mesél majd nekik Krempin? Egyáltalán eljön a találkozóra? Ő állta a szavát, és Weinerten kívül senkinek az égvilágon nem mesélt a találkozójukról. Teljesen mindegy, hogy kinek árulta volna el a Várban a dolgot, bármelyik kolléga rögtön kihasználta volna a lehetőséget, hogy lecsapjon, és Rath úgy gondolta, hogy Krempin éppen erről akar megbizonyosodni.
A férfi ott kuksol valahol, és a terepet figyeli, nyilván már egy jó ideje ezt teszi, biztosra akar menni, hogy Rath és Weinert tényleg rendőri kíséret nélkül érkezett a Funkturmhoz.
Ott ültek az asztalnál, és szótlanul kortyolgatták az italukat. Rath rágyújtott egy Overstolzra. Lassan kezdte elveszíteni a türelmét. Már tíz perce várakoztak. Krempinnek mégis inába szállt volna a bátorsága? Vagy rendőrnek nézett egy ártatlan járókelőt, és inkább kereket oldott?
Rath kibámult az ablakon: odakint az eső vékony szalagokban csordogált a mélybe az étterem tetejéről. Az idő sem akart javulni. A charlottenburgi városháza tornyát még éppen ki tudta venni a messzeségben. Távolabbra már nem látott, a háztenger onnantól beleveszett a borongós ködpárába.
Valami furcsa zajt hallott, és összerezzent.
Egy hangos durranás. Közvetlenül az asztaluk fölött.
Mintha egy hatalmas ököl vágott volna rá az étterem tetejére.
A durranás után dobogás következett, majd valami kaparászáshoz hasonló hang, mintha valami éppen lecsúszna a tetőről.
Ekkor Rath szíve egy pillanatra kihagyott.
A pillanat törtrészéig Felix Krempin hatalmasra tágult szemét látta maga előtt.
Az ablaktábla másik oldalán!
Ez csak egy álom – ez volt az első gondolata.
De nem álom volt! Tényleg látta Krempint.
Odakint!
Ösztönösen felugrott a székéről, amely nagy robajjal hátrazuhant.
Weinert csodálkozva meredt rá.
– Mi bajod?
Egy nő élesen és röviden felsikoltott, Rath körülnézett, és döbbent arcokat látott maga körül. Kővé dermedt embereket. Mindenki megállt a mozdulat közben. Egy szempillantás erejéig a jelenet jéggé dermedt, egy pillanat volt csak az egész, de Rath számára egy órának tűnt. Amíg a pincér hangja meg nem törte dermedt csendet.
– Te jó ég – szólalt meg –, valaki leugrott odafentről!
Néhányan az ablakhoz rohantak, Rath felhasalt a széles mellvédre, hogy a ferdén beépített ablakokon minél jobban le tudjon nézni a torony tövébe.
Odalent tényleg feküdt valaki. A torony környékéről az első kíváncsiskodók már nagy óvatosan közelebb merészkedtek az élettelen testhez.
Rath ránézett Weinertre, majd anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, odarohantak a felvonóhoz, amely persze nem az étterem szintjén járt. A felvonó ajtaja előtt már egy kisebb sor is kialakult.
– Ezzel sose érünk le – szólalt meg az újságíró –, menjünk a lépcsőn.
Rath kedvetlenül követte. Habár az étterem még a Funkturm felénél sem volt, és teljes erőből rohanva egyszerre több lépcsőt is átugrottak, még így is elég sok időbe tellett, mire végre leértek a földszintre.
Egy maréknyi kíváncsiskodó akkorra már egy szabálytalan kört formált a holttest körül, tisztelettudó távolságban álltak tőle. Mindnyájan ugyanolyan öltözéket viseltek, és ugyanolyan döbbent arccal nézték a szétroncsolódott holttestet. Rath és Weinert átverekedték magukat rajtuk, a felügyelő azonnal felismerte az oldalra csavarodott arcot. Odabólintott Weinertnek, aki rögtön megértette, mi történt.
– Weinert vagyok a Tageblatt-tól – mondta, és a jegyzettömbjét elővéve odafordult a járókelőkhöz, akik ösztönösen hátraléptek. – Látta valaki maguk közül, hogyan történt?
Néhányan úgy értelmezték a kérdést, mint burkolt felszólítást a helyszín elhagyására. Egy zömök egyenruhás alak azonban válaszolt. Rath közben felismerte a férfit, nála vették meg a belépőjegyet.
– Na, valószínűleg leugrott – mondta az egyenruhás. – Nem ő lenne az első! Ideje, hogy csináljanak ezzel valamit. Senkit sem lenne szabad felengedni a kilátóhoz. Vagy magasabb kerítést kellene csinálni, amin nem lehet átmászni.
Rath szemügyre vette a hullát. Ő volt az, semmi kétség. Krempin erősen ki volt sminkelve, szemlátomást mindenféle filmes eszközzel megpróbálta magát más emberré maszkírozni. A haját világosszőkére festette, az orrát egy darab viasz segítségével meghosszabbította, ezenkívül álbajuszt viselt, amely a kemény ütközéstől leszakadt a helyéről, és már csak úgy lógott a szája előtt. Az arca ép maradt, csupán néhány horzsolás látszott a jobb oldalon, a természetellenesen kicsavarodott végtagok ugyanakkor szörnyű látványt nyújtottak. A test alatt növekedésnek indult egy vértócsa. Rath ennek ellenére kitapintotta a nyaki ütőerét.
Semmi.
A férfi halott volt.
Akkor most Felix Krempin kap majd egy új aktát a gyilkossági osztályon, állapította meg Rath. Mint hulla.
Jobb lesz, ha a kollégák nem találnak itt, hasított bele a gondolat.
Felállt, és odalépett Weinerthez.
– Nekem most el kell mennem – mondta –, értesítsd te a rendőrséget.
Weinert bólintott, Rath pedig távozott. Közben megérkezhetett a földszintre a felvonó, mert egy kisebb embertömeg jött vele szembe, olyanok, akiket nem sokkal korábban még fent látott az étteremben, még a felvonó kezelője is elhagyta a helyét. Rath felnézett a Funkturm csillogó acélszerkezetére. A kilátóterasz, ahonnan Krempin előbb az étterem tetejére, majd onnan az torony előtti kövezetre zuhant, jó százötven méter magasan lehetett, ha nem még magasabban. Amikor meglátta az elárvult felvonót, nem habozott sokáig, hanem rögtön beszállt. A szerkezet a kezelője nélkül is remekül működött.
Ezúttal elhaladt az étterem szintje mellett, és felment egészen a legfelső állomásig.
Talán még el tudja csípni a fickót!
Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Krempin leugrott. Biztosan lelökték.
Betty Winter gyilkosa. Aki meg akarta akadályozni, hogy Krempin rá valljon. Vagy hogy a rendőrség a nyomára akadjon.
De honnan tudhatott a találkozójukról?
Aligha elképzelhető, hogy Krempin osztotta meg vele a titkot. Vagy mégis? Az az ember, akiben a szökésben lévő, az egész világ által üldözött Krempin a legjobban megbízott, végül Krempin gyilkosa lett? Manfred Oppenberg villant fel a lelki szemei előtt.
Az üvegezett kilátóteraszon azonban egy teremtett lélek sem volt, amikor Rath kilépett a felvonóból. A legmagasabb részhez még fel kellett mennie egy lépcsőn.
Egyszer csak ott állt a szabad ég alatt.
Időközben már elállt az eső, de itt fent kellemetlen, éles szél fújt. Ez nem olyan idő, amikor kilátótoronyba megy az ember. A mellvéd egész magas volt, de azért még kényelmesen át lehetett mászni rajta. Vagy valakit, aki éppen nekidől, a lábát elkapva át lehetett dobni rajta.
Áthajolt a korláton, és lenézett a mélybe. Az étterem tetején a lezuhanó Krempin nyomokat hagyott. Rath szédülni kezdett. Ha valaki most elkapná a lábát, akkor neki is annyi lenne, villant át az agyán, mire ösztönösen ellökte magát a korláttól, és körbefordult. Nem, itt fent nincs senki.
Alaposabban megnézte a korlátot. Semmi feltűnő.
Ha Krempin nem ugrott, akkor hol az az ember, aki lelökte?
A felvonóba aligha szállt be.
Nem, gyalog indult el lefelé!
Talán még el tudja csípni.
Rohanni kezdett lefelé az acéllépcsőn.
Az előbb, Weinerttel együtt könnyebben ment a dolog. Most viszont jó száz méterrel magasabbról indul.
Csak ne gondolj rá! Gyerünk tovább!
Megpróbált lenézni anélkül, hogy közben a térde teljesen elgyengüljön, de egyébként sem lehetett kivenni, hogy rohan-e valaki lefelé előtte. Néha mintha felbukkant volna egy színes ruhafoszlány, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tényleg jól látta. Tovább botladozott lefelé a lépcsőkön, olyan gyorsan, amennyire csak bírt. Hirtelen a tekintete megakadt valamin, ami nem illett az acélszerkezethez. Először azt hitte, hogy egy állat, amely bevackolta magát a támasztógerendák közé, de amikor alaposabban megnézte, rájött, hogy mit lát.
Egy parókát.
Krempin elhagyta az álruhája egyik darabját, amikor lezuhant? Aligha, hiszen a haja be volt festve. Az a valami pedig, amit a szél ott cibált, nem egy hajtincs volt, hanem egy teljes paróka. Valaki elveszítette a parókáját. Vagy egy turista, aki túl merészen hajolt át a korláton – vagy egy férfi, akinek a dulakodás hevében letépték a fejéről.
A műhaj túl messze volt, hogy elérje, és miközben azon gondolkozott, hogy talán éppen egy fontos bizonyítékot bámul, egy erős széllökés felkapta és elrepítette. A paróka lassan vitorlázni kezdett lefelé, közben egyre messzebb piruettezett a toronytól, és végül egy sűrű bozótosban landolt.
Rath folytatta az útját lefelé. Amikor végre megérkezett a Funkturm lábához, az első egyenruhások már ott álltak a holttest mellett, az egyik éppen Weinertet faggatta – vagy Weinert faggatta a rendőrt, ezt nem tudta pontosan megállapítani. Vajon az újságíró megtudott valamit, amikor végigkérdezte a szemtanúkat? Az biztos, meglesz az exkluzív története. Még ha eredetileg nem is így gondolták.
Ideje menni, mielőtt a gyilkosságiak is megérkeznek, és velük együtt esetleg néhány ismerős arc is. Szépen elsomfordált a Funkturm környékéről, ami nem jelentett nagy problémát az időközben kialakult jókora csődületben. Mielőtt elindult az autója felé, megpróbálta még betájolni, hol lehet az a bozótos, ahol a paróka landolt. Most nem alkalmas az időpont, de a lehető leghamarabb vissza kell jönnie, és meg kell keresnie. Hogy ezt hogyan magyarázza meg Böhmnek, azt még nem tudta, de valami biztosan az eszébe jut majd. A főfelügyelőnek nem szabad megszimatolnia, hogy Gereon Rath titokban találkozni akart egy gyilkosság szökésben lévő gyanúsítottjával, anélkül hogy a rendőrségi apparátust erről tájékoztatta volna.
Egy másodperccel később már nem tudott volna kereket oldani: éppen amikor beült a Buickba, a Kantstraße felől száguldva feltűnt a gyilkosságiak autója. Mélyen lecsúszott az ülésben, és megvárta, amíg a fekete jármű bekanyarodik a vásár területére.
