Kölüs Lajos
Jobb egy hiteles másolat, mint az eredeti
Elekes kaméleon és ragadozó. Változtatja bőre színét, hasonul, átvesz, és nem azért, hogy gyilkoljon, a természet rendje szerint. Társas lényként mégis a túlélésre játszik, küzdelme önmagára is irányul, önreflexitása egy mód arra, hogy jelezze a világnak, él és jól van, vagy dehogyis van jól. Bosszantja a közhely, a felületesség, bár a felületbe avatkozik be, néha a kép struktúrájába is, de ennek során kontextust olt ki és új kontextust hoz létre. Karcosan, de nem vájt fülűen, hogy ezt sem veszitek észre. Határokat jelöl ki (Kettős keret, 2014), mintha éjszakai vadászaton venne részt, és határokat rombol le (Könnyek, 2014), egyensúlyoz, golyót temet, semmi sem gurul többé, elég a sír-ás-ból.
Képírása maradandó jel a bőrön, a festményen. Harci dísz, amely lehet örökség, lehet új vívmány. A motívumok változatosak, mindig a régi kép belső világából, természetéből ered, csak ez az eredeztetés úgy van megalkotva, elkövetve, hogy néha az ellentétet látjuk, és harmóniába és groteszk gesztusokba botlunk (Gubanc, 2014). Egy mátrix hálójába kerül Szűz Mária a gyermekével, azaz virtuálissá válnak. A kriminológia nyelvét használva, úgy is mondhatnám, hogy Elekes bőrbe (festménybe) varrja a hulladék, a giccs bűnjeleit. Azonosít, biztos kézzel és ízléssel. Legyen szó profán vagy szent dologról. Alkotásainak jellegzetes vonása, hogy nem akar többet mondani, mint az eredeti, csak másként mondja, amit a régi kép mondott vagy szándékolt mondani.
Képei életben tartanak, felmutatnak egy letűnt, eltűnt világot, mert sokunkban ott él a múlt, jó vagy rossz, most mellékes kérdés. Elekes az élet nevű játékot űzi, miközben saját művei mások műveit felhasználva készülnek el. Rájátszik emlékeinkre (Dress code, 2014), tudásunkra, egyetlen jellel (A szerző műve, 2014), a kétfejű libákkal képes érzékeltetni a különbséget, tüskét, gyászt, vigaszt, ami múlt- és jelenbeli világunkból maradt, ami hozzáköt bennünket a múlthoz, jelenhez.
Nem játszik rá a fájdalomkultúrára, az elvesztésre, az üresedésre. A másságot teszi ugyan mássá, de ezzel mégis azt hangsúlyozza, hogy nem baj, ha valaki, ha valami más, mint szeretnénk, hogy lenne (Maradék hős, 2014). A sokféleséget mutatja fel, hogy szálljunk csak magunkba, bár egyediek és ismételhetetlenek vagyunk, ez vonatkozik társainkra is. A giccset és a hulladékot létrehozókra is. Érzelmileg tetovál, új vizuális biográfiát hoz létre. Felszínen matat, a felszínt kaparja meg, hogy mélyebbre jusson. Ahol hallgat a mély. Kitakarja a képet, lerántja a leplet, miközben leplet, rácsot terít a képre (Mátrix, 2014).
Sorsunk átírhatóságát kérdőjelezi meg (Omen ZM, 2014), nem tőle, festőtől függünk, hanem traumáinktól, amelyeket örököltünk, amelyeket mi éltünk át, és kitörölhetetlenek emlékezetünkből. Személyünk személytelensége, jelentéktelensége csípi a szemünket. Dacolunk az idővel. Ellenállunk. Mintát követünk. Életünk így lesz egésszé, bőrünk így lesz eredeti, és nem másolat. Így fogadjuk el, ha lázadunk is a felismerés ellen, hogy nincs földi megváltás. Ahogy Vajda Mihály fogalmaz: Isten is ilyen rémes alak, mint ez a teremtménye? (Hát? … Mit mondjak?). Elekes nem Isten, ha néha azt is gondoljuk róla, Istent játszik. Legfőbb erénye, hogy kommunikál. Velünk és önmagával, miközben konstruál, dekonstruál és rekonstruál. Talán egy új kezdetre nyit műveivel. Képeinek szociográfiai vonatkozásai vannak. Elveti a megszokott, bejáratott szemléletet és látásmódot. Elvárásainkat keresztezi, kérdőjelezi meg.
Képeit felfoghatom paródiának is. A paródia likvidálja a régi szerkezeti sablont, és nem állít vele szembe valamilyen más típusú struktúrát. A Mátrix, a Könnyek mind-mind szabályokat használ, törésvonalat jelez, az ellentétek hatását használja fel és ki. A valóságot alakítja át, és az időt, miközben valóságtalanít. Az elemeket meg újrailleszti. Jelenné varázsolja a múltat, megszünteti a jövőt, a reménytelenséget.
