Vajon mennyire vékony a határvonal betegség és küldetés között? Mi választja el a zárt osztályra való skizofrént, és a szeretetet osztó megváltót? Van-e esélye „normálisan” élni a társadalomban egy olyan embernek, akinek szent meggyőződése, hogy az ő dolga volna boldogabbá tenni mások életét? És mi történik a terapeutával, ha egy ilyen pácienssel találkozik? Dr. Buda László pszichoterapeuta írása a wmn.hu oldalon.
Amikor belépett a szobámba, csillogó szemmel mosolygott rám. Megöleltük egymást, mintha már régi ismerősök lennénk. Majd megkérdezte: hogy vagy? Hirtelen kissé zavarba is jöttem… elég ritkán kérdeznek ilyesmit a pácienseim.
Aztán elmesélte a történetét. Az a „gondja”, hogy úgy érzi, megvilágosodott. Rájött arra az egyetlenegy dologra, amit igazán érdemes tudni. Ez pedig nem más, mint az, hogy: szeressük egymást.
Egyszer, hét évvel ezelőtt, már megtörtént vele ugyanez. Valami megtisztult, kifényesedett az elméjében és a szívében. Elkezdte magát egyre energikusabbnak és örömtelibbnek érezni. Úszott a boldogságban, és tudta, amire ő rájött, arra más is rájöhetne. Látta maga körül az embereket, ahogy vonszolják magukat keresztül-kasul a hétköznapjaikon, szürkén, elgyötörten, gondterhelten, örömtelenül. Elementáris késztetést érzett arra, hogy a fényt és a jó hírt átadja. Már szinte aludni sem tudott, hatalmába kerítette a vágy, hogy segítsen, adjon, megváltsa a világ rá eső részét. Hamarosan már semmi más nem érdekelte, csak a szeretet és a fény továbbadása. Háttérbe szorultak személyes szükségletei. „Ön-kívület”-ben élt.
Az írás itt folytatódik a wmn.hu oldalán.
