Az Ektomorf 21 évvel ezelőtt alakult Mezőkovácsházán, de tíz évvel később már Európa-szerte ismert metálzenekar voltak. Most a cigány származású frontember, Farkas Zoltán életéről jelent meg egy életrajz Outcast címmel.
Farkas Zoltán – Kiss László: Outcast. Kitaszítottan a világhírig. Athenaeum, Budapest, 2015.
Az Ektomorfot nagyjából 10 éve ismerem, a metálkorszakom kellős közepén hallottam őket először. Farkas Zoliék nem sokkal korábban kerültek a német Nuclear Blast kiadóhoz, és a Hammer újság révén akkor már tudtam, hogy ez nagyon nagy szó. Nem mondom, hogy óriási rajongó voltam, nekem kicsit tankszerű zene volt az Ektomorf, de néhány dalukat azért kifejezetten szerettem.
Aztán a metáltól eltávolodtam, és évekig nem követtem az Ektomorf pályáját, de amikor időnként elém kerültek, mindig konstatáltam, hogy a zenekar változatlan óriási vehemenciával üzemel – folyamatosan adták ki a lemezeket és a videóklipeket, turnéztak Európa-szerte, az elmúlt években pedig az Egyesült Államokba is eljutottak.
Ez óriási teljesítmény, főleg úgy, hogy erre a sikerre kevesen tippeltek akkor, amikor a Farkas-testvérek próbálni kezdtek Mezőkovácsháza művelődési házában a kilencvenes évek közepén. A zenekar frontembere, Farkas Zotya azonban épp olyan tankszerűen haladt előre, mint amilyen a zenéjük: így aztán nem is meglepő, hogy a most megjelent Outcast című életrajzi kötetben a sikerhez vezető út a legizgalmasabb.
Lényeges ez azért is, mert ez a kemény munkával megszerzett siker a zenekar magánmitológiájában is fontos szerepet tölt be. Farkas Zoli minden interjújában kiemeli, hogy milyen viszontagságos utat jártak be a lepukkant magyar kluboktól Európa legnagyobb metálfesztiváljáig. Az Outcast azonban nemcsak az Ektomorf útjáról szól, hanem Zoli ars poeticájáról, magánéletéről, identitásáról, sőt pánikbetegségéről is. Utóbbiról kifejezetten sokat beszél az énekes, érdekességképpen említem, hogy a Ghostchant-interjúnkban is szó esett erről a betegségről.
A könyvvel kapcsolatban az volt a legnagyobb félelmem, hogy az eddig látott interjúk alapján Zotya nem kifejezetten tűnt a szavak emberének. Valahogy úgy tűnt nekem, hogy ő olyan figura, aki az érzelmeit inkább lehengerlő riffekkel szereti érzékeltetni, semmint értekező prózában. Kiss László érdeme az, hogy a könyvet olvasva olyan érzésünk támad, mintha Zoli épp egy kocsmában mesélné el a saját történetét – érezhetően tényleg a saját szavaival.
Rengeteget változott az elmúlt tíz évben a zenei közeg, sokkal zártabb lett, azt is mondhatnánk, szerencsénk volt, hogy ilyen körülmények közé tudtunk kerülni az Ektomorffal. (…) Az ezredforduló ideje kedvezett az ilyenfajta karriernek, volt kereslet a groove-alapú metálra, ehhez jött, hogy a megfelelő helyeken sikerült számunka kedvező üzleteket kötnünk. Ezek sikere azonban lószart se ért volna a minden nehézség ellenére intenzíven és szisztematikusan elvégzett munka nélkül.
Az Outcast nem a siker receptje: sokkal inkább egy olyan sikeres ember története, aki tudatosan építette fel saját birodalmát, ha nem is mindig a leglogikusabb utakon. Zoli a könyvben sem rejti véka alá, hogy sokszor súrlódott emiatt saját kollégáival is, és időnként olyan döntéseket is meg kellett hoznia, amikre nem a legbüszkébb. És ami visszatérő elem az Outcastban: a zenekart cserbenhagyóknak csak a legritkább esetben van kegyelem Zoli részéről.
Farkas Zoli könyve nem kizárólag a zenekar fanatikusainak, de deklaráltan zenerajongóknak készült: bár tényleg nagyon sokat megtudunk Zoli életéről, azért az ő élete abszolút a metál tengelyein belül mozog. Röpködnek a zenekari buszos sztorik, a turné-dealek, a gitármárkák és a meghatározó példaképek. Aki ezektől nem retten meg, és még a metált is szereti legalább egy kicsit, az biztosan nem fog csalódni Farkas Zoli életrajzában.
