Néhány hete jelent meg a Magvető Kiadónál Garaczi László Wünsch híd című könyve, az író máris remek karácsonyi meglepetéssel szolgál: ajándékba kapod a Bálnák tánca című drámakötetét, ha az Írók boltjában megvásárolod az új könyvet, amelyből itt olvashatsz egy részletet.
Zajlás
Ugyanígy bugyborékolt a víz, szállt a gőz, szemerkélt az eső. A fények a mélyben zöldből kékbe, sárgába, pirosba váltottak. Alig voltak rajtunk kívül. Akadozva folyt a beszélgetés, lassan forgott a nyelve, minden mondatot megrágott, mintha a szavak nehéz és bonyolult elhatározás eredményeként születnének meg benne. Ismertem a tünetet. Emlékeztem erre az állapotra, nehéz a testet kormányozni, másrészt minden puha és könnyű. A szavaknak nincs súlya, a tetteknek nincs tétje.
Egyre jobban érzi magát, mondta, túl van a nehezén, a többéves kálvárián, ami úgy kezdődött, hogy nem tudott aludni. Hiába kezelték, nyugtatták, analizálták, csak elhízott a gyógyszerektől. De most végre rendbe jött. Aludni ugyan továbbra sem tud, de kitűnően érzi magát. Elhallgatott, arcán ott maradt egy védtelen mosoly. Tudtam, hogy az egészből egy szó sem igaz. Egyáltalán nincs jól, nem jött rendbe, nem érzi kitűnően magát.
Közös fürdőzéseink általában az ő problémáinak boncolgatásával teltek. Ültünk a medencében, és közben a gyűrűm a víztől szürkészöld lett. Hasonló problémákkal nekem is szembe kellett néznem, de ezeket én, legalábbis szerinte, sikeresen megoldottam. Meghagytam ebben a hitben, így könnyebben tudtam tanácsot adni, úgymond, a tapasztaltabb jogán, miközben én ezeket a problémákat soha nem oldottam meg, hanem csak átléptem rajtuk, újabb problémákkal cseréltem fel őket, a betegségeimet már-már rutinosan új betegségekkel gyógyítva meg.
A forró vízben ülve megtárgyaltuk, hogyan lépjen túl egy szerelmi csalódáson, a drogproblémáján, az alkoholproblémáján. Ez utóbbit ráadásul én idéztem elő, amikor egyik vízi szeánszunk alkalmával azt javasoltam, hogy a drogfüggését alkohollal kezelje, itallal próbáljon lejönni a szerről, a kisebb rosszal váltsa ki a nagyobbat, és ő a tanácsot a lehető legbuzgóbb, legelszántabb lelkesedéssel tette magáévá, újabb függőséggel egészítve ki a régit.
Az utóbbi időben egyre nehezebben értettünk szót. Nem figyelt, nem tudott koncentrálni. Azon az estén úgy tűnt, hogy a helyzet nagyjából reménytelen. Nem az ő szempontjából, az enyémből. Egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni. Szaunáztunk, ittunk egy sört a büfében, és közben lassan megértettem, hogy nincs is ott. Elmondta vicces és költői ötleteit, ahogy épp eszébe jutottak, de közben máshol járt. Kérdeztem valamit, és ő egy másik kérdésre válaszolt. Nem emlékezett, hogy pár perce miről beszélgettünk. Hirtelen rám nézett csodálkozva, mint aki nem emlékszik, hogy kerültünk ide.
Valami történt benne tőlem függetlenül, ez a belső zajlás metszette el a köteleket, vágta át a pilléreket, amelyek a külvilághoz fűzték. Körben forgott, saját medrének, mélyének feszülve. Pillanatokra kihajolt, az áradás visszarántotta. Féltem belépni a veszélyes sávba. Saját egykori magamtól sem éreztem biztonságban magam. Nyugtalanított és kísértett belső zajlásának kalandos és felelőtlen szeszélye, öntörvényű zsenialitása, de a kockázat nem állt arányban a segítségadás reménytelenségével.
Nem mondtam ki, de ekkor adtam fel. Minden további találkozás értelmetlennek tűnt. Nem jutottak el hozzá a szavaim, nem értette a szándékaimat. Ha a szemébe néztem, csak két fakókék hártyát láttam. Nem tudtam neki többé tanácsot adni. Már csak ő segíthetett magán, ő ránthatta ki magát az örvényből. Bementünk a szaunába, ketten a sarokban suttogva szidtak valakit, a többiek némán hallgattak. Tíz órakor megszólalt a zene a hangszórókból. Lezuhanyoztam, megtörülköztem, felöltöztem, hazamentem, és többé nem találkoztunk.
Nem hívtam fel, nem kerestem a társaságát. Ha ő hívott, kitértem a találkozó elől. Nem hazudtam, sok dolgom volt, tényleg nem értem rá. Nem bántam különösebben, hogy nem látjuk egymást. Nem igyekeztem, hogy megteremtsem egy újabb közös fürdőzés lehetőségét. Hallottam róla híreket, egyszer láttam a troliból. Reméltem, hogy meggyógyul, a segítségem nélkül áll a saját lábára.
Egyedül járok a fürdőbe, nem hívok senkit, őrzöm az ellazulás és méregtelenítés magányos óráit. Fekszem a forró vízben, nem magyarázkodom, nem védekezem. Szép, erős szó, megbocsáthatatlan. Akkor elkerülhetetlen, most megbocsáthatatlan. Száll a gőz, nem látszanak a díszes oszlopfők, a sellők és víziszörnyek szobrai. A tompa fény a mélyben sárgából zöldre vált, kékre, pirosra. Lebegek súlytalanul, ember formájú buborék.
