Twitter-regény egy leszakított pólóról

Írta: Nógrádi Gábor

Lehet, hogy már más is írt TWITTER-REGÉNYT, esetleg régebben, amikor még csak 160 karaktert lehetett SMS-ben írni, SMS-regényt, nem tudom. Én, a tanító-népművelő, önző önérdekből soha nem tudok lemondani arról, hogy újabb olvasókat szerezzek a szépirodalom számára. Ha klasszikusokat kell átíratni, azzal. Ha Falatkönyveket kell tízezer számra szétszórni regényrészletekkel, akkor azzal. Ha Twitter regényt kell kiizzadni részenként 140 karakterben, akkor pedig úgy.

Pláne, azóta vagyok így felpörögve, mióta a PISA jelentésben felfedeztem, hogy a saját örömünkre olvasott szépirodalom növeli a szövegértési képességet és hosszú távon a GDP-t is.

Na, ehhez mondjuk, nem kellett volna a PISÁ-nak 4-5 tucat országban 450 ezer 15 évest megkérdezni… Vagy igen? Vajon lehetséges, hogy sokan nem tudják, vagy nem hiszik, hogy az oktatás, a szépirodalom olvasása meg a gazdasági növekedés között egyenes összefüggés van? Vajon a kormánytagok tudják? Olvasták a PISA jelentést? Vagy úgy mennek a jövőnek, mint borjú az anyjának? Lehetséges vajon, hogy egy magyar diák oktatására évente feleannyi pénzt költenek, mint a fejlett (OECD) országok? (Naná, hogy lehetséges, hiszen így van, csak megjátszom a tudatlant.)

Most pedig jöjjön a twitter-regény! Egy kis szórakozás a keserű tények után:

LECSERÉLEM AZ APÁMAT!

Na, most volt elég! Mától nem az apám! Széttépte a pólóm! „Viki! Ezt leveszed!” – üvöltötte és lerángatta rólam. Milyen jogon? Én vettem!
Ez egy apa? Széttépte a felirat miatt. Nem tud angolul, de a barom öcsémnek persze ugatni kellett! „Apa, tudod, mi van a pólóra írva?”
Egyszer fejbe vágom a gyereket, az tuti. „Miért? – kérdezte apám. ‒ Mi van ráírva?” „Kussolnál, Öcsikém, légy szí’!” – mondtam, de hiába.
„Hát az – vihogta a szemét kis öcsém, miközben menekült előlem –, hogy a fiúk sorban mehetnek Vikire!” „Mi?! – hörögte az apám. – Mi?!”
És rám üvöltött: „Viki, ez igaz?” „Nem! – vágtam oda. – Hazudik!” De a kis kígyó még mindig nem állt le: „Nézd meg a szótárban, apa…!”
Apám persze nem nézte meg. Elhitte a kis szemétnek. „Leveszed! – üvöltött. – Azonnal leveszed!” Megpróbáltam kifutni, de jött a muter…
„Mit csináltok?”‒ kérdezte anyám. Apám elkapta a póló ujját és letépte rólam az egészet. Ott sírtam félpucéran, az öcsém meg röhögött.
„Úristen, Dezső! – sikított anya. – Ezt most mért…?” De apám csak szaggatta a pólót, és hörgött: „Tudod, mi van ráírva? Nem tudod, mi?!”
„Azért kell eltépni egy drága trikót, mert valami rá van írva?”– kérdezte anyám. Mire apám felnyerített: „Mert nem tudod, mit jelent!”
„Mert te tudod, mi?” „Képzeld! – mondta apám. – Azt jelenti, hogy a lányod mindenki megkettyintheti!” „Úristen!” – sikkantott anyám.”
„Viki, ez igaz?” „Igen!” – üvöltöttem, és berohantam a szobába, hogy felvegyek egy másik pólót. Egy érzés égetett: gyűlölöm az apámat!
A piros trikót húztam fel azért is, amit úgy utál. És kirohantam az ajtón. Nem jövök haza, az tuti, amíg nem találok egy másik apát!
Naná, hogy Béla bá’-ra gondoltam! Tesi tanárunk szuper apa lenne! Mondtam neki, mi az ábra. „Kösz, Vik, de három lányom van. Kb. elég.”
A szakács Gabó is jó fejnek látszott. „Apát keresek! ‒ mondtam, mire ő: „Gyere hátra! Beszéljük meg!” Elhúztam. Ezt a dumát ismerem!
Nagybátyóm író. Kicsit depis, de jó apa lenne. „Fáj az élet, Viki? ‒ sóhajt. ‒ Nekem is.… Hm? Legyünk öngyilkosok?” Már ott se voltam.
Utolsó reményem, a barátnőm apja volt. Mért ne fogadnának örökbe? Felugrottam Monához. Mondom, mi a téma. Erre rám üvölt: „Észnél vagy?”
„A hajamnak esett, mert befestettem kékre! ‒ vicsorgott Mona. ‒ Kidobta a tangáimat! Őt akarod apának?” És akkor lerogytam zokogva.
„Őrület! ‒ sírtam. ‒ Nincs egy ember, aki jó apám lehetne?” Búgott a mobil. Anyám hívott. „Gyere haza!” „Nem!” „Monánál vagy?” „Nem!”
Öt perc múlva csengettek. Az ajtóban apám állt, kezében póló, rajta felirat: „I See That You’ve Already Met The Twins!” Sírva röhögtem.
„Tudod, mit jelent?” ‒ nevetett apám, és már nyomta is: »Látom, találkoztál az ikrekkel.« A nyakába kellett ugranom, olyan édes volt!
Hazamentem, kibékültünk, ok! De a szemét kis öcsém még megkapja a magáét, csak maradjunk kettesben! Viki meg az internet nem felejt.