Nyár elején azt hittük, hogy a Typotexnél megjelent Isten című regény vihart fog kelteni (itt beleolvashatsz). Tévedtünk. Aztán eljött a szerző is Budapestre, s ha szélsőséges, fundamentalista-keresztény hordák nem is akarták megkövezni, azért mi kíváncsiak voltunk a véleményére. Kiss Barnabás beszélgetett Erik Wahlström-mel.
Idén hetven éves, az Isten mégis csupán a második regénye. Van erre racionális magyarázat?
Leginkább újságírónak vallom magam, egész életemben a Hufvudstadsbladetnél dolgoztam, kulturális és környezetvédelmi vonalon, ám egyszer egy olyan témára bukkantam, amiről eldöntöttem, hogy mindenképpen regényt kell írnom belőle. Ebből készült A táncoló pap című könyv, ami a XIX. században élt Uno Cygnaeusról szól, a finn népi iskolák megalapítójáról, és az ő eltitkolt gyermekéről. A kritikák szerint elég viccesre, sőt néha egészen erotikusra sikeredett, és ezen felbátorodtam.
Mely szerzők hatottak önre a leginkább?
Gyermekkorom nagy részét Angliában töltöttem, és ott egy életre beleszerettem az angol szatirikus szerzőkbe, például Jonathan Swiftbe. Az ő szellemiségük remélhetőleg érződnek is a regényeimen. Feleségem néha meg is jegyzi, hogy azért igazán olvashatnék valami komoly, tragikus könyvet is.
Írás közben mennyire lebegett a szeme előtt, hogy az Istenből akár nagy botrány is lehet?
Néha eszembe jutott, de aztán mindig elhessegettem a gondolatot. Nem olyan korban élünk, hogy a kereszténységen való gúnyolódás botrányosnak számítson, ami valljuk be, nem is olyan nagy baj. Azokban az országokban, ahol az Isten eddig megjelent nem is lett belőle botrány; nemcsak hogy nem vetették rituálisan máglyára, de még azt se követelte senki, hogy zúzzák be, sőt egy svéd lelkész barátom lelkesen meg is dicsérte, mondván, végre egy vicces mű is megjelent a kereszténységről. Abba viszont bele sem akarok viszont gondolni, hogy mi lett volna, ha mindezeket a Koránból kiindulva írtam volna le.
Megkerülhetetlen a kérdés: vallásos?
