Polgár Csaba: Lehetetlen eltéríteni az embereket attól, hogy csatát akarjanak

z

Polgar-Csaba(1)

Fotó: Nagy Gergő

 Polgár Csaba neve mindenkinek ismerősen cseng, aki akár egyetlen estéjét is az Örkény István Színházban töltötte. Idén nem csupán színészként lepi meg a színházrajongókat, legújabb rendezését, a Mese az igazságtételről avagy A hét szamuráj című darabot október végén mutatták be. Ennek kapcsán beszélgettem vele karrierjéről, problémák kezeléséről, és a közös szerelemről, a színházról…

Mi alapján döntötted el, hogy mely elemeket, részeket hagysz meg a Szamurájban?

Volt egy vágyam, hogy beszélhessek a romagyilkosságokról, arról, hogy hogyan élünk mi ebben az országban. Ahhoz kerestünk anyagot. Először a Hét mesterlövész volt, aztán Gáspár Ildi felvetette, hogy a Szamuráj talán izgalmasabb. Ebben elég gyorsan megállapodtunk. A mese szempontjából volt fontos: minél távolibb vidékre vinni a nézőt, minél jobban elringatni benne. Lehetetlen vállalkozás lett volna a filmet megcsinálni, azt hiszem, nem is lett volna az égvilágon semmi értelme. Maga a játékmód, ahogy ott játszanak, nagyon szép. Van benne valami nagyon naiv, gyermeki, főleg a falusiak esetében. meg van mutatva a két világ találkozása. Ez nagyon fontos volt: hogy ez a két világ valahogy összejöjjön – a munkanélküli szamurájok és a völgylakók. Illetve ez a fegyverkérdés, hogy hogyan tudunk ránézni egy emberre, akinek fegyvere van, hogy milyen messzire tudunk kerülni egy mese által, a jól fűtött színháztermünkben. Kényelmesen elmélkedünk, hogy micsoda hősök jönnek ide megmenteni az embereket.

Említetted, hogy szerettél volna a romakérdésről beszélni. Miért fontos ez neked?

10006241_616166005132968_1437310277_n

Fotó: Gordon Eszter

Mindig volt bennem valami rossz érzés, hogy ezek a dolgok hogyan vannak kommunikálva. Nem tudunk lemenni a gyilkosságokkal kapcsolatban a probléma legalsó szintjére. Itt nem arról van szó, hogy romákat támadtak meg, vagy magyarokat támadtak meg. Nagyon sok rétege van, egyiket sem lehet leválasztani róla, de alapvetően itt mégis az történt, hogy fegyvertelen embereket támadtak meg fegyveres emberek, ami szerintem lehetetlen, ilyet nem lehet csinálni. Azt éreztem, hogy ez valahogy elsiklik, mindig annyi az előítélet, és annyira sokfele kell megfelelni és figyelemmel lenni, hogy mindig bekerül valamilyen porszem a gépezetbe az erről való gondolkodással kapcsolatban. Azt gondoltam, hogy ez a japán közeg elég messzire visz, hogy tisztán lássuk a problémát, hogy honnan indultunk. Bonyolult erről beszélni. Nagyon óvatosnak kell lenni, mert bármilyen általánosítás nagyon veszélyes, mindkét oldal esetében. Nem csoportokról beszélünk, egyedi esetekről beszélünk. Nem csoportot támadtak meg: embereket öltek meg. Nem csoportok tették: hanem emberek. Nem egy elszigetelt jelenségből indult, ennek nagyon erős oka van, ami a közegben keresendő. Hogy hogyan vagyunk mi ebben az országban, hogy hogyan élünk. Egyáltalán, Pestről látjuk-e, hogy az ország hogyan néz ki. Szerintem nem nagyon. Óriási szakadás van itt. Vidékiként számomra mindig megdöbbentő az a különbség, ami Budapest és Kelet-Magyarország között létrejött. Most is növekszik ez a dolog. Tábori írja a könyvében, hogy neki az empátia teljes hiánya volt a legmegdöbbentőbb. Hogy az emberek nem úgy fordulnak egymáshoz, sokkal általánosabb a „dögöljön meg a szomszéd tehene” attitűd. Nagyon könnyen túl tudunk lépni ezeken a dolgokon. Valaki azt mondta, hogy ez a történet egy lejárt lemez, ami engem nagyon meglepett. Egyrészt, nem lejárt lemez, másrészt nagyon fontos, hogy ez megtörtént – de mi történik utána abban a közösségben? Belegondolunk-e, hogy azok az emberek hogyan élnek tovább? Hogy néz egymásra két ember abban a faluban? Isten tudja, hogy lehetezeket a traumákat feloldani. Tényleg megoldás-e az, hogy szemet-szemért, fogat-fogért, egymásnak esünk, hogy tényleg árkokat kell ásni, mint Szentgyörgyön?

A darabnak lehet ilyen erős véleményformáló ereje? Megvilágosodva távozunk a színházból?

Nem hiszem, de nem is ez volt a cél. Az a cél, hogy kicsit bonyolultabban lássuk ezeket a dolgokat. Ha picikét megpiszkáljuk ezeket, akkor abszurd módon, mindkét oldalnak ott van az igazsága. Lássuk be, hogy olyan dilemmával állunk szemben, amit nem lehet felületi kezeléssel megoldani. Nem ott kezdődnek a problémák. Az, hogy valaki szegény, nem mentség, de sok mindenre ráveszi az embert. A cél az volt, hogy kis magokat elültessünk az agyakban, hogy differenciáltabban gondolkodjunk.

csab1

Fotó: Bereczki Ágota

Milyen mértékben kell egy darabnak a jelenre reflektálnia?

Én ragaszkodom hozzá, hogy a jelenről szóljon. A Szamurájban az volt a cél, hogy az első rész olyan legyen, ami minden attribútumában nagyon mesei: világítás, eső, köd, pára; hogy zeneileg rendben legyen; a fordulatok meseiek legyenek; a szereplőknek nagyon erős, jó értelemben vett együgyű karaktereik legyenek. Nem az volt a vágy, hogy áthallásosan beszéljünk róla: hogy mindenki tudja, mire gondolunk, hümmögve, de mégis jókat kacagva átüljük ezt az estét és megveregessük a vállunkat, hogy áttételesen beszéltünk arról, amiről akartunk. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy vajon rajtakapjuk-e magunkat azon, hogy eddig is ezt néztük, csak máshogy hívták az embereket és 9000 km-rel messzebb éltek. Most ugyanezt a történetet nézzük, csak 50 km-rel vagyunk messzebb a történésektől. Engem érdekelt, hogy hogyan lehet összefordítani ezt a szendvicset.

Van egy momentum a darabodban, amikor a nézőkre bízod, hogy maradjanak vagy menjenek-e a szamurájok. Ha te lennél a helyükben, melyik mellett döntenél?

Nem tudom. Nyilván fontos az, hogy mennyire sikerül összerakni a két részt, hogy felmerül-e az emberekben a dokumentumrész után, hogy átfordul-e ez a szamurájság. Hogy mennyire látják azt, hogy visszaélnek az emberek ezekkel a hatalmakkal, legyen ez akár politikai hatalom vagy effektíve fegyver, mint a vadászoknál. Közben meg borzasztó nehéz az ellen dolgozni színházilag, hogy az emberek a film végét várják, meg hogy egyáltalán, ne menjen ki az a hét színész. Kevés az esély rá, hogy a távozás mellett döntsenek a nézők. Most legutóbb közelebb voltunk hozzá, de még mindig a „maradjanak” dominál. Jó megoldás nincs, azt gondolom. Megcsináltuk a másik végét is, izgatottan várjuk, hogy mikor lehet azt is megmutatni. A pacifista kis lelkemnek jobban esne, ha azt mondanák, hogy „menjenek”, de mind a kettőt teljesen következetesnek tartom. Szerintem lehetetlen az embereket eltéríteni attól, hogy csatát akarjanak.

Sok a zenei motívum a darabban. Fontos számodra a zeneiség?

Zenés osztályban végeztem, nagyon érdekel a prózai és zenés színháznak az ötvözete. Ez nem újdonság, Pintér Béla itthon évek óta játszik ezzel. Valahogy ebbe a kóruséneklésbe, acapella-zenébe mindig valami egészen utópisztikus dolgot látok bele. Közösen létrehozni valamit, ami magasabb minőség, azt én nagyon csodálom. Magát a folyamatot is, ahogy összeállnak ezek, és azt is, ahogyan megszólalnak – és ha egy-egy embert kiveszel, már borul az egész szerkezet.

Téged mi motivál a szakmádban?

Nyilván az exhibicionizmus erősen benne van, ez tagadhatatlan. Terápiás jellege is van a színháznak. Nagy merítés ezt így elmondani, de alapvetően nagyon csodálom ezt a helyet: élő emberek bejönnek, hogy élő embereket nézhessenek, akikkel valami történik. Ennek nem kopott meg a varázsa, de biztosan maradi vagyok. Az is fontos, hogy színházban közösségben élsz meg egy ilyen élményt. Egészen más, mint négy fal között bámulni a monitort. Persze az is bennem van, nagyon naivan, hogy talán lehet ezzel hatni emberekre – bár nyilván úgyse azok nézik meg az előadást, akiknek kellene.

Van olyan színpadi szerző, akit a jövőben szívesen rendeznél?

Nincsen. Most színészet van. Kicsit sok volt ez a németországi munkámmal együtt, nagyon összecsúszott. Budaörsön fogjuk A Nagy Romulust csinálni márciusban, de az még odébb van.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!