Pásztohy Panka rajzai kicsit talán átírják a felnőttek fejében a történetet, de a mai gyerekek már így fogják megszeretni Csipike történeteit. A szöveg nem változott, Olvass bele!
Az Óriásnagy Bükkfa levelei már hullófélben voltak, az idő mégis kellemes maradt. Az őszi nap annyi szeretettel mosolygott a vidékre, hogy az esti harmat se tudta lehűteni a levegőt.
Meleg volt az éjszaka nagyon. Csipike nem tudott elaludni, pedig Kukucsi nagy buzgalommal mutatta neki a jó példát.
– Melegem van, Kukucsi – jelentette ki Csipike, de válasz nem érkezett, ami nagyon rosszulesett az álmatlannak. – Látod, Kukucsi – bökte oldalba barátját és hálótársát –, ezt nem szeretem én nálad. Téged csak az alvás érdekel, meg az evés. És a föld alatti turka-furka. Réz Úr se különb. Úgy csillog ott a sarokban. Igen-igen, Réz Úr, csilloghatsz, rólad beszélek! Mintha minden érdekelné, de közben nem érdekli semmi. Madárral és Nyúllal se vagyok különbül. Kicsi vagyok én, mindnyájatok között a legkisebb, a törpe… törpe-törpe, de a lelkem az óriási!
– Nem hinném, hogy olyan hajdemekkora volna! – ült fel dühösen Kukucsi. – Sőt, élek a gyanúperrel, hogy nincs is! Mert ha volna, akkor éjnek évadján nem bökdösnéd a barátodat, nem szónokolnál neki, hagynád aludni! Miféle vendéglátás az ilyen?
– Megint nagyon tévedtél – emelte fel a mutatóujját oktatólag Csipike. – Nekem igenis van lelkem, óriásinagy lelkem van, körülbelül akkora, mit ez a bükkfa, amelyikben lakunk, de az is lehet, hogy nagyobb. És a vendéglátásra ne legyen panaszod, mert te akkor is alszol, ha nem hagylak, neked mindegy.
– Ha nekem mindegy, akkor most miért nem alszom?
– Azért nem alszol, Kukucsi – magyarázta Csipike nagy türelemmel –, mert Vöröshangyáék megjósolták, hogy Rendkívüli Világéjszaka várható. És a rendkívüli világéjszakán rendkívüli világmeleg szokott lenni.
– Attól félek, hogy rendkívüli világkolontos vagy – jelentette ki Kukucsi, és befordult.
– Ez így van nálad – bólintott Csipike –, hogy amikor nem győzöd a vitát ésszel, sértegetni kezdesz, és a lelkembe taposol, hogy megalázz!
– Hogy oda ne rohanjak… – dörmögte Kukucsi, de nem rohant oda. Elaludt. Csipike pedig elhatározta, hogy sétál egyet. Rendkívülit. Még Réz Úrtól se köszönt el, pedig Réz Úr nem is aludt, hanem csillogott. Csipike azonban nem törődött vele.
Csillogj magadnak – gondolta, és kilépett a csillagfényes őszi éjszakába. Sietve aprózott el az Óriásnagy Bükkfa alól, nehogy valami lehulló bükkmakktól a fején egy nagy koppanás történjék. Gondolta, hátha találkozik Sünékkel, de nem találkozott. Kecskebéka lent vartyogott a patakparton, de hozzá nem ment. Nem szerette Kecskebékát. Amióta kiderült, hogy Réz Úr nem rettenetes, azóta Kecskebéka, ha csak teheti, csúfolódik vele. – Ha egy kicsit nagyobb lennék – gondolta Csipike –, most odamennék, és megrugdosnám. Denevér surrogott el Csipike fölött. Ez se nagy – nézett utána Csipike –, de legalább tud repülni. És ment, mendegélt tovább a Tisztás felé, gondolta, megnézi Őszi Kikericset, hátha az se tud aludni, vagy éppen hangyák mászkálnakrajta. Nagy meleg volt, Csipikét fáradtság lepte meg, gondolta, leül egy pillanatra. Alig ült le azonban, iszonyú szárnysuhogást hallott.
Felpattant. Bagoly Doktor csapott le előtte. Előrehajolt, és jól megnézte Csipikét.
– Huhó, huhó, de boldog vagyok! Már egérnek néztelek!
– De én még boldogabb vagyok, mert ha egér lennék, most bekapnál!
– Nem! Ma éjszaka nem kapnék be senkit-semmit! Boldog vagyok.
– Szó ami szó, gyakrabban is lehetnél boldog. Hallom, valamelyik éjszaka Vörösbegyéknél három fiókát ettél meg!
– Fegyelmi okokból! – magyarázta Bagoly Doktor. – A kistestvérük beteg volt, megvizsgáltam, és szóltam, legyenek csendben, mert a betegnek aludnia kell. Csipogtak. Megettem őket, és csend lett.
– Ez nálad megvan – csóválta a fejét Csipike. – Ha egészségről van szó, kegyetlen vagy.
– Kegyetlen, de igazságos – hagyta rá Bagoly Doktor.
– És most mitől vagy boldog? – kérdezte Csipike.
– Attól, hogy előbbre vittem a tudományt.
– Nehéz volt? – aggodalmaskodott Csipike.
– Nehéz, de megérte. Szép munka volt – húzta ki magát a tudós Bagoly Doktor. – És elindultam, hogy valami élőlényt keressek, egy lelket, akinek elújságolhatom nagy örömömet.
– Hát lélek dolgában jó helyen keresgélsz – nyugtatta meg Csipike –, mert énnekem böhöm nagy lelkem van, bár jobban szeretem a saját örömeimet újságolni, mint a másokét hallgatni. Te azonban csak mondjad. Ne kímélj!
– Képzeld, Csipike – simogatta, meg szárnyával Bagoly Doktor –, feltaláltam a Góliátport.
– Csak nem? – álmélkodott Csipike. – Az mi!
– Egy por, amelyik mindent megnöveszt.
Csipike egyszeriben felfigyelt.
– Mindent és mindenkit?
– Mindent és mindenkit!
– Honnan tudod?
– Biztos!
– Próbáltad?
– Éppen itt a baj! – szomorodott el a nagy feltaláló. – Senki sem hagyta, hogy kipróbáljam rajta.
– Miért nem próbálod ki magadon?
– Még csak az kéne! Képzeld el, ha egyetlen kicsi porszemet lenyelek belőle, akkorára növök, hogy egér helyett szarvasokat kell ennem. Egy hét alatt mind felfalom a szarvasokat, és aztán… éhen halok!
– Azt nem lehet, hogy újra… újra visszacsináld magad akkorára,
amekkora most vagy?
– Nem, mert a Dávidport még nem találtam fel.
– És mondd… bárki megnőne attól a Góliáttól, bár egy kicsit?
– Egy kicsit nem, csak sokat. De ki vállalkoznék rá, hogy bevegye?
Csipikének minden porcikája bizseregni kezdett az izgalomtól.
Hát mégis teljesül régi vágya, egyetlen álma? Érezte: most – vagy soha. Ünnepélyesen meghajolt:
– Én magam: Mégpedig azonnal! Ne felejtsd el: Rendkívüli Világéjszaka van!
