Ma aligha fordulhatna elő, hogy egy középiskolás diákot azért rúgnak ki az iskolából, mert kritizált egy kortárs költőt. Elég nagy védettséget jelent számukra, hogy főként a legalább száz éve halott alkotókat engedik közel hozzájuk. A kortárs irodalom vagy belefér a középiskolai négy évbe, vagy az osztály rohamtempóban, az utolsó év áprilisában a húsz biflázandó szóbeli tétel egyikeként kidolgozza a magyarérettségire az erről szóló részt. Pedig a bátrabbak szétkommentelhetnék a kortárs költők verseit az órán, akár Tibi atya posztjait a Facebookon.
A Horthy-korszakban azonban vérre menő viták folytak egy szegedi iskolában arról, hogy egy-egy kortárs szerzőt hogyan ítéljenek meg. A korabeli önképzőkörökön pezsgett az élet, és a kultúráról szóló beszélgetések olykor tragikus véget értek.
Ne írjon a háborúról, aki nincs a fronton
Krausz János, az egyik szegedi középiskola tanulója ugyanis 1926 márciusában gondolt egy merészet, és azt állította, hogy Gyóni Géza háborús versei számára nem hitelesek.
Gyóni Gézát a háborus konjunktura termelte ki, mert az igazi muzsák elhallgattak a fegyverek zajában
– olvashatjuk a Délmagyarország 1926. március 26-án megjelent cikkben.
Nézetem szerint Gyóni Géza tucatlírikus és szerencsétlen gondolatnak tartom az előbb elhangzott költeménynek már csak az elszavalását is. Mert én azt is kétségbevonhatom, hogy ez a vers a lövészárokban íródott. Gyóni Géza irhatta azt egy meleg, borgőzös kantinban is, akkor pedig nem jogosult a Hinterlandban otthon maradottakat annyira elitélni, amint azt a Csak egy éjszakára küldjétek el őket költeményben tette
– így folytatódik Krausz gondolatmenete.
A 17 éves diáktól először tanára vonta meg a szót az önképzőkörön, majd az osztálytársai közösítették ki. Először nem beszéltek vele az iskolán belül és kívül, végül elhatározták, hogy a kultuszminiszterhez fordulnak, hiszen a szegedi iskola kezdetben nem volt hajlandó lépéseket tenni Krausz Jánossal szemben. A tankerületi főigazgató azonban elrendelte, hogy a renitens diáknak el kell hagynia az intézményt.
Lehet, hogy Ady védelme volt a fő bűn?
A későbbi sajtóértesülésekből kiderült, hogy Krausz János a felszólalásában Ady Endrét „igazabb” költőnek nevezte Gyóni Gézánál. A Délmagyarország újságírója szerint a diák azzal érvelt Ady mellett, hogy
azoknak volt igazuk, akik előre megjósolták a magyarság katasztrófáját és akik nem áldozták fel magukat az idegen háborus érdekekért.
A Horthy-korszak finoman szólva nem tolerálta a Nyugat fenegyerekének nemzetostorozó öntudatát, és azt sem, hogy a Tanácsköztársaság megpróbálta egyik fő szószólójává tenni a kommunista rendszer ellen egyébként többször tiltakozó költőt.
Az önképzőköri ügyből országos botrány lett a sajtónak köszönhetően. Krausz János végül magánúton, kitüntetéssel leérettségizett, tanárai ódákat zengtek tehetségéről. Személye legközelebb akkor került célkeresztbe, amikor elhatározta, hogy beiratkozik a jogi karra. A közvélemény ugyanis nem felejthette el, hogy egyszer kifejtette a véleményét egy esztétikai kérdésben, és Gyóni Géza helyett a rendszeridegen Ady mellett tette le a voksát.
A kritika szelleme tovább kísértett
A sikeres egyetemi felvételi után azonban volt osztálytársai ismét feljelentették Krauszt korábbi
hazafiatlan viselkedése
miatt, és erre támaszkodva a Werbőczy bajtársi szövetség, a joghallgatókat tömörítő jobboldali ifjúsági szervezet is kifogást emelt ellene. A jogi kar dékánja a nagy nyomás miatt úgy döntött, hogy Krausz János mégsem kezdheti meg tanulmányait az intézményben. Az önképzőkörön elhangzott véleménye miatt így már másodszor került az oktatási rendszeren kívülre a korabeli napilapok szófordulatával „Ady-rajongónak” nevezett diák.
Milyen szerencse, hogy a mai politikát nem érdekli a költészet. Milyen szerencse, hogy a tantervek sem feszegetik saját korunk irodalmát. A költészet veszélyes, jobb tőle távol maradni.
