Göncz Árpád pénteki temetésének képeit, másnap a sajtóban megjelent fotókat látva és cikkeket olvasva azt gondolom, valamely fordulóponthoz érkeztünk.
Göncz Árpád életműve elkészült. És ez maga az élete, azokkal a szavakkal körülírva, amelyekkel rá oly gyakran hivatkoznak, és retorikai elemként faragják és faragják őket.
De: Göncz Árpád nevét nem lehet retorikai elemként használni, mert az életműve olyan erős, hogy ha ezt valaki mégis megteszi, abban a pillanatban saját torz tükörképét kell látnia.
A temetés videóin jól látszott mindez, ahogy korombeli államférfiak no comment állapotban követték végig a temetési szertartást, amely nem válhatott politikai eseménnyé. Oda volt írva az arcukra, hogy föl van adva a lecke, nem lehet tovább handabandázni. Eddig lehetett, de aki ezután is megteszi, Göncz Árpád emlékét fogja – sérteni.
Itt van egy életmű, ami olyan „gránitszilárdságúan” elkoptathatatlan, hogy legyen az jobb vagy bal vagy közép politikai erő, ha nem azért teszi a dolgát, hogy Magyarországon megszűnjön a megosztottság, a képviseleti korrupció, akkor mindezt a rendszerváltozás egyetlen, konszenzust felmutató életműve ellenében teszi.
Göncz Árpád halálának hatása alól nem vonhatja ki magát senki. Ő a közös nevező. Tiszteljük meg azzal, hogy a tanítványai leszünk!
