Amikor a tizenöt éves Naomi az iskolai színjátszó kör előadása után nyomtalanul eltűnik, az édesanyja, Jenny rádöbben, talán nem is ismeri a lányát igazán…
Az eltűnés napját követő sokk szétzilálja Jenny ideálisnak tűnő életét, a családja széthullik. És bár a nyomok már kihűltek, az asszony számára a kutatás csak most kezdődik. Hiába telt el egy esztendő, szentül hiszi, hogy csak úgy bukkanhat a lányára, ha megtanul bízni benne…
Jane Shemilt Lányom (kritikánk a könyvről) című regénye egyszerre fájdalmas és felemelő nyomozás, amely a szülői szeretet és oda nem figyelés minden rezdülését árnyaltan, szívszorítóan ábrázolja. A kiadó General Press jóvoltából most egy részletet olvashatsz a könyvből:
Bristol, 2009
Az eltűnés éjszakája
Az ajtóban álló rendőr ötven-ötvenöt év körül lehetett, színtelen, táskás szeme volt. Igyekezett professzionális nyugalmat árasztani, de a gyors pillantás, amivel rám nézett, feszültségről árulkodott. Mögötte egy apró termetű nő volt, barna haját szoros fonatban viselte, a száján tökéletes, vörös rúzs. Úgy tűnt, mintha a haragját igyekezne leplezni. Talán csak miattunk kellett felkelnie, belebújni a ropogós egyenruhába, kisminkelni magát.
– Ön dr. Malcolm?
A férfi ügyelt arra, hogy természetes hangon szólaljon meg.
Otthon nem voltam dr. Malcolm. A gyerekek anyja voltam, a férjem felesége. De ha ez a rendőr azt hiszi, hogy tulajdonképpen szakmabeliek vagyunk, akkor talán nagyobb erőfeszítést tesz az ügy megoldása érdekében.
– Igen – mondtam, és félreálltam, hogy bejöhessenek.
– Steve Wareham rendőr vagyok, ő pedig Sue Dunning.
A férfi levette a sapkáját, a nyoma körbefutott vékony szálú, ősz haján. Kezet fogott velem, halkan beszélt. Sajnált minket, de ez nem az a sajnálat volt, amitől rettegtem: nem a minket ért veszteség miatt sajnált. A nő egy kicsit energikusabb volt. Biccentett felém, de a két kezét hátul összekulcsolta, mintha nem akarna hozzám érni. Olyan nő voltam, akinek a gyereke nem szokott hazajönni.
A konyhába vezettem őket. Pár perccel korábban értünk haza Shantől, és nem tudtam megállni, hogy ne nézzek az órára. Több mint négy óra telt el azóta, amióta Naominak haza kellett volna érnie, és én azonnal el akartam mondani nekik a Nikitától hallott férfit, akinek sötét árnyéka ott lebegett a konyhánk fénylő falán. Magamban üvöltöttem velük, hogy siessenek már. Hogy azonnal induljanak. Talán még utolérik őket. A férfi egy hosszú utcán vezeti a kocsiját az esőben, bemegy egy házba, bezárja az ajtót, odafordul a síró Naomihoz. Nem, ez nem lehet, ő sosem sír. Siessenek már!
Ted kezdett el beszélni. A legelejéről indította a történetet, mert a rendőrök ezt kérték. Mindent tudni akartak, így egy órába telt, mire a végére ért. Aztán elkérték Naomi laptopját, születési bizonyítványát, útlevelét. Ők is megpróbálták felhívni a mobilján, de most már nem volt sem üzenetrögzítő, sem csengőhang. A telefont kikapcsolták. Ez még nem jelentett semmit, tekintve, hogy Naomi telefonja gyakran lemerült. Amikor Steve Wareham közölte, hogy ha működne a telefon, akkor be tudnák mérni a tartózkodási helyét, akkor valami iszonyú, tehetetlen dühöt és félelmet kellett magamba fojtanom.
Odaadtam nekik a tavalyi iskolai fényképét. Néhány másodpercig a képre bámultam. Csak pár hónapja készült, mégis sokkal fiatalabbnak nézett ki rajta. Olyan volt, mintha ez a széles mosolyú, lófarkas, ragyogó arcú lány valaki egészen más volna. Eszembe jutott a szobájában kiborult alapozó. Az előadás előtt egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a fényképen. Volt hobbija? Lehet. Nem tudtam. Egész nap dolgoztam, nem tudhattam mindenről. A rendőr hirtelen felvonta a szemöldökét. Hová járt iskolába, ki volt az orvosa, a fogorvosa? (A fogorvosa? Fogmintát kérnek? Ted arcán láttam, hogy ő is megrettent ettől a kérdéstől.) Voltak barátai az iskolában? Név szerint? Járt valakivel közülük? Nem, dehogy. Csak egy férfival, aki a színház hátsó bejáratánál várt rá. Sötét haja volt, és Naomi nagyon szexinek tartotta. Most is nála van. A férfi talán ebben a pillanatban is bántja őt. Keze a nyakán. Lenyomja a padlóra, letépi a ruháját, maga alá gyűri, egyik kezével betapasztja a száját. Az öklömbe haraptam, nehogy felsikoltsak.
A rendőrök mindent felírtak.
Sue Dunning adott nekem egy eltűnt személyekről szóló nyomtatványt, hogy töltsem ki. Azt mondta, még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy emberrablásra gyanakodjanak, és semmilyen bizonyíték nem mutat ebbe az irányba. Remegett a kezem, ezért csak lassan tudtam írni. Ők tovább beszéltek hozzám, kérdéseket tettek fel. Magassága? Százhatvanöt centi. Súlya? Ötven kiló. Igen, nagyon karcsú. Nem, nem anorexiás, csak olyan gyerek, aki állandóan jön-megy, pörög. Rengeteget evett.
Éhes vagy? Nem vacsoráztál, igaz? Nem törődtem vele, mert azt hittem, az előadás után vacsorázol. Szólnod kellett volna, tudtam volna készíteni valamit.
Mit viselt, amikor utoljára láttam? Táskával jött le az emeletről, és azt hiszem, esőkabát volt rajta. Vagy az iskolai kabátja? Esetleg a kis szürke kapucnis pulcsija. Hadd gondolkozzak! Megnézem a szekrényét, és akkor meg tudom mondani.
Remélem, az esőkabát van rajtad. Esik az eső, megázol.
Úgy volt, hogy majd átöltözik… a darab után… és új cipője volt. Fekete, magas sarkú, bőrpántokkal. Szokatlan volt tőle. Nem gondolja, hogy ajándékba kaphatta? Cselből, megvesztegetésből. Egy szép karkötő is volt a csuklóján. Ez fontos lehet. A táskáján apró lyukak voltak. Nem tudom, hol vette, talán a szupermarketben. Vagy valamelyik butikban?
Ne fuss abban a cipőben, kitöröd a bokádat! Vedd le, és úgy rohanj!
Voltak itthon problémák? Eltűnt már korábban is? Próbált valaha kárt tenni magában? Könyörtelen kérdések voltak. Rettenetes kimerültséget éreztem. Ezek semmit sem értettek. Naomi főszerepet játszott a darabban. Persze hogy fáradt volt, néha ingerlékeny, de amúgy nagyon aranyos. Egész idő alatt füleltem, hátha meghallom a lépteit. Talán egyszer csak besétál, mond valami kifogást, és nem érti, mire ez a nagy felhajtás. És ez az egész csak egy rémálom volt.
– Mielőtt továbbmennénk, szeretnénk átkutatni a házat – mondta Steve Wareham.
Meredten bámultam rá. Nem hitték el, amit mondtunk?
– Micsoda? – kérdezte Ted hitetlenkedve. – Most?
– Meg lennének lepve… – a rendőr igyekezett nem leereszkedő stílusban beszélni –, meg lennének lepve, ha tudnák, mennyi eltűnt gyereket találunk meg az otthonukban. Egyszerűen bebújnak a szekrénybe. Higgyék el, nem árt!
Ted az emeletre vezette őket. Átvizsgálták a padlást, a ruhásszekrényeket, benéztek az ágyak alá. Csendben, módszeresen dolgoztak, nem ébresztették fel a fiúkat. Benéztek a kerti kamrába, még a kukákba is. Én a konyhában maradtam, kezemet a telefonomon pihentettem. Mire végeztek, meglehetősen fáradtnak tűntek.
– Valamelyik kollégánk később még eljön. – Sue Dunning kissé zavarban volt. – Önöket is ki kell hallgatnunk. De ez csak formalitás.
Nem kellett volna kínosan éreznie magát. Egyszerűen alaposak voltak. Ami azt jelenti, hogy meg fogják találni Naomit.
Ted megkérdezte, mik a következő lépések, a nő pedig sorolni kezdte: megírják a jelentésüket, kapcsolatba lépnek az iskolával és a színházzal, tanúvallomást vesznek fel Nikitától, átvizsgálják Naomi Facebook-oldalát, laptopját, a barátok mobiljait, beszélnek a tanárokkal, keresni fogják kocsmákban, klubokban, éttermekben, benzinkutakon, vasútállomásokon, kikötőkben, reptereken. Értesítik az Interpolt. És ha Naomi nem lesz meg huszonnégy órán belül, akkor bevonják a médiát.
Repülőterek? Média? Ted bátorítóan ölelt át.
– És még valami. Szükségünk lenne a fogkeféjére – mondta halkan Steve Wareham. – Ha úgy alakul.
A sárga műanyag pohárban lévő rózsaszín fogkefe Naomi saját fürdőjében volt, és rendkívül gyerekesen hatott. Sue Dunning óvatosan belecsúsztatta egy kis nejlonzacskóba, és többé már nem Naomi fogkeféje volt, hanem egy eltűnt személy DNS-mintája. Ha úgy alakul.
Steve Wareham felállt, a kezét hátratette. Az arcán a ráncok most még mélyebbnek tűntek. Arra gondoltam, milyen érzés lehet egy ilyen helyzetben a szülők előtt állni, és egy röpke pillanatra megsajnáltam a férfit.
– Mindenről tájékoztatni fogjuk a nappali műszakot, akik reggel hétkor kezdenek. Lesz egy megbeszélés a bűnügyi osztály vezetőjével, bár a jelenleg rendelkezésre álló információk nem utalnak bűncselekményre. – Vett egy nagy levegőt, majd folytatta: – Még arra kérem önöket, hogy nézzék át a házat, hátha valami elkerülte a figyelmüket. Gondolják végig mindazt, ami az elmúlt napokban, hetekben történt. Mindent, ami szokatlan volt a lányuk körül. Mindent írjanak le, és mondják el nekünk. Most elvisszük a laptopot, hogy a szakértők átvizsgálhassák.
Felemelte a gépet, és az arca kicsit megenyhült.
– Michael Kopje majd kapcsolatba lép önökkel. Ő ennek a környéknek a családi kapcsolattartó tisztje. Pár órán belül jelentkezni fog.
Pár órán belül. És mi lesz a következő meg az azt követő öt percben?
Most már van fényképük róla. Az segíteni fog.
De nem látszik rajta gyönyörű hajának aranyló csillogása.
A bal szemöldöke alatt van egy apró anyajegy.
Enyhe citromillat lengi körül.
Rágja a körmét.
Sohasem sír.
Találják meg!
