+ Interjú

Lackfi János: Ahol két pasas összejön, ott káosz és pálinka van

Lackfi János

Az Apám kakasa és a Szakimesék két olyan, elsősorban gyerekeknek szánt könyv, amelyek anélkül tanítanak, hogy erről közvetlenül beszélnének.

Az Apám kakasa és a Szakimesék két olyan, elsősorban gyerekeknek szánt könyv, amelyek anélkül tanítanak, hogy erről közvetlenül beszélnének. Az Apám kakasa megmutatja, hogy egy több évtizedes vagy éppen évszázados mű nem feltétlenül régies kifejezések és idegennek ható eseményekről tudósító szavak rettentő halmaza, hanem nagyon is élő és formálható dolog, amellyel érdemes játszani. A Szakimesék pedig szórakoztatóan mesél a munka szerethető, és néha kissé fanatikus hőseiről. A két könyv szerzőjét, Lackfi János írót kérdeztem.

Mi volt az oka annak, hogy hat év után Vörös Istvánnal úgy döntöttek, újra kiadják a tizenkét klasszikus verssel és azok átirataival bővült Apám kakasa című verseskötetet? Miért éppen most?

A könyv eredetileg ötven ismert, klasszikus gyerekverset tartalmazott, ezekhez írtunk fejenként egy-egy mai változatot Vörös Istvánnal. A Bóbitához olyat, hogy “Józsika, Józsika csápol”, a Galagonyához hogy “gőzöl a kutya nyoma, gőzöl a kutya nyoma a hóban”, a Csirbirihez meg, hogy “Parabola, parabola antenna, nézzünk tévét éppen ma”. Persze nemcsak Weöreseket csináltunk, az Iciri-piciritől a Füstbement tervig és a Tengerecki Pálig akadt itt sok minden… Az első kiadás hamar elfogyott, rengeteg olvasó kereste rajtunk, a kiadónál viszont tulajdonváltás következett be, és úgy tűnt, ők nem szeretnének többet “kaszálni” a könyvvel. Mi meg szépen kivártuk a szerződésben megjelölt időt, és váltottunk. Ha pedig új kiadás, hát legyen egy kicsit “felturbózva”, hozzásikerítettünk még párat, olyanokat például, mint a Haragosival feleselő “fut, szalad a Fifi kutya” vagy “fut a Tibi dagi busza”…

Milyen volt a kötet visszhangja az elmúlt években?

Rengeteg jó visszajelzés jött. Hallottam olyat, hogy egy fiúkollégium huszonévesekkel zsúfolt szobája mulatott rajta remekül, mások esküvői vagy szilveszteri kitalálós játéknak használták. Ilyenkor az eredetit kellett beazonosítani a mi variánsaink alapján. Több dedikáltató nagymama-nagypapa, mikor kérdeztük, hogy Bencikének vagy Vivikének írjuk, azt felelte szégyenlősen, hogy őszintén szólva neki, magának lesz! Vagyis amennyire tudható, a kötet működik, korosztályra, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül. Mikor a közszolgálati tévé délutáni műsorában bemutattam az Apám kakasát, Gaskó Balázsék teljes önszorgalomból mulatságos kis klipet rittyentettek fazékkal, fakanállal, élő kakassal, miegyébbel. És persze volt jó pár emlékezetes fellépés a Kalákával is, akiknek hatalmas része van abban, hogy a kötetben lévő Tamkó Siratók, Weöresek, Szabó Lőrincek ilyen népszerűek ma.

És az iskolákban hogyan fogadták a tanárok, diákok? Van-e arról tudomása, hogy tananyag lett a kötetből, vagy, hogy a megvalósított ötletből mozgalom kerekedett, és több lett például a parafrázisíró diák?

Számos helyen pedagógusok vagy könyvtárosok indítottak pályázatokat klasszikusok “átírására”, voltam zsűritag is egyik-másik alkalommal. A gyerekek, ha belendülnek, elképesztő leleményesek ebben a játékban. Sajnos túl gyakran helyezzük biztonságos távolságba tőlük a klasszikus szövegeket, ezért hatnak azok olykor rémisztően. Ha viszont rászabadulhatnak, elképesztően találékonyak. Kőbányai gyerekekkel írtunk jóízű József Attila-variációkat: “Nincsen pasim, se csajom, se örömöm, se bajom”. Vagy éppen: “miattad ég le a garázs, ne pirózzál már, kis Balázs”. De a brnói magyar közösség felnőttjeivel is alkottunk új magyar himnuszt. A kör tágítható, a végtelenségig. És aki már készített parafrázist, tudja, hogy semmi más módon nem ég így memóriánkba az EREDETI, mint ha próbáljuk átvariálni. Egy debreceni tanítónő egy felolvasásom után odajött hozzám, és megköszönte a kötetet. Az ő diákjai nem voltak hajlandóak elolvasni Arany Családi körét, mert olyan ódon, unalmas és béna. Ellenben amint az én Zsámbéki körömet és Pista Bérházi körét megismerték, azonnal követelték az eredetit is…

Az imént mondottakból is kiderül, hogy az Apám kakasa olvasni, írni, és mindenekelőtt szabadon gondolkodni tanít. Megmutatja a gyerekeknek, hogy nem tilos továbbgondolni szövegeket, és ebből nagyszerű dolgok születhetnek. Célja volt ez?

Pontosan így van, ez a szemlélet az irodalmi kreativitás lényegébe vezet be. Megmutatja, hogy egyetlen mű sem végállomás. Nem lehet egy vödör vizet kiemelni a folyóból, azt mondva, íme a folyó. Minden egyes szó jön valamerről és megy valahová. Vagyis sokadlagos kérdés, hogy tudjuk-e szó szerint idézni mondjuk a “reneszánsz stíluseszmény” tankönyv által megkövetelt definícióját. Fontosabb, hogy tudjuk, értelmezési kérdésekre nem csupán egyetlen egy jó válasz létezik (x= ennyi meg ennyi), hanem sok. Az sem árt, ha ezeket a válaszokat tudjuk rendszerezni. József Attila Mama című művéről eszembe juthat egy dinoszaurusz vagy egy tank, ez remek dolog, csak ez az asszociáció más távolságra van az eredetitől, mint a kosárfonás, a nagymosás vagy éppen a sírás gondolatköre. Vagyis az eredeti mű nem “szent és érthetetlen”, hanem jó esetben olyan dal, olyan sztori, amit érdemes tovább dalolni, továbbmesélni. Ha nem tudjuk és tudatosítjuk, hogy ez a továbbadás az irodalom lényege, nagyon a céltábla mellé lődözünk. Dosztojevszkij el akar mesélni egy kishírt, Cervantes egy anekdotát, Kölcsey pedig rá akarja dumálni a népek Jóistenét, hogy kivételezzen kicsit a magyarokkal…

Nemrégiben ismét egy gyermekeknek szánt könyvvel, a Szakimesékkel gazdagította a magyar gyermekirodalmat. A műnembeli különbségeken kívül, miben más gyermekverset, illetve mesét írni? Ha megír egy verseskötetet, akkor automatikusan epikára vált?

Párhuzamosan izzanak a különböző könyvötletek, régóta írok egy felnőtt regényt, közben összejött pár kötetnyi vers, novella, jegyzet, gyerekeknek, felnőtteknek. Jönnek a napok sorban, mindegyik a maga feladataival, aztán ott az évi száz fellépés is, miegyéb. Gyerekeknek írni felszabadító, hálás feladat. A versek megszületnek itt-ott, egy-egy kóbor ötletből vagy éppen felkérésből… Nemrég például az év kisemlőse, a hörcsög kapcsán, majd a gyógyszerészek világnapjára kellett alkotni. Jó kihívások ezek, mert érdemes érthetően fogalmazni, ám közben valahogy az irodalmi cselességet, saját karakteremet is felvillantani kicsit. Vagány bújócska. Ha viszont mesét írok, az kicsiben olyan, akár a felnőtt próza, új világ keletkezik és éldegél a fejemben, mintha egy közelben lakó család lennének, akikről rendszeresen hallok, akiknek követem a történetét. És persze állandóan ötletelek, ha éppen nem írok is, hogy mi legyen a következő lépés.

A Szakimesék főszereplői kivétel nélkül örömet találnak a munkájukban. Felnőtt emberek gyermeki lelkesedésével, a munkájuk iránti szeretet és a munka szertartásszerű, (olykor mániákus) megélésével találkozik az olvasó, de egyetlen szó sem esik arról, hogy így kellene csinálni. Szándékosan kerülte a didaktikusságot?

Igen, igyekeztem a tébolyig megszállott figurákat teremteni. A villamosvezető minden áldott reggel összeszedi azokat, akik lekésik a járatot, a szobafestő pedig mindig hord magánál javítófestéket, hogy bármerre jár, kiigazítsa a falak szeplőit. Aztán az is benne van a könyvben, bár ez sem oktató jelleggel, hogy a munkamánia néha zavarba ejtő következményekkel jár a magánéletre nézve: a festő akkor is kifest otthon, ha nem akarják, a postás meg nem éri be a levélkézbesítéssel, minden címzett hölgynek a kezét is megkéri egyben. Akadnak olyan szereplők, akik látszólag undokok, de a szívük aranyból van, meg olyanok is, akik nem csak látszólag undokok, és nehezen szerethetők. Megérteni azonban még őket is meg lehet valahogy. Az olvasó gyerekek nem tanítós dumákat várnak, azt a suliban bőven megkapják, hanem kalandot, életet, vicces vagy fájdalmas fordulatokat. Persze ezeket a sztorikat értelmezni nem tilos…

A könyvet lánya, Lackfi Margit illusztrálta. Hogyan dolgoztak együtt?

Írtam a mesét, és fejezetenként adogattam neki. Aztán mindig ámultam a fanyar, vicces, látomásos figurákon, amik születtek. A képi világ éppúgy folyamatosan bontakozott, mint a szövegeké. Nagyon jó volt látni, mennyire merész és kérlelhetetlen Margit, nagyon erős mozdulatokkal formálja át a látványt, jellegzetes alakok kerülnek ki a keze alól. A színei gazdagságán mindig ledöbbenek. Egyedül az önértékelésén kellett lendíteni, mert nagyon szimpatikus vívódásai olykor megkötötték a kezét, letörték a kedvét. Sok önjelölt zsenivel teli világunkban persze nagy kincs, ha valaki nincs eltelve önmagától, de azért elszántan harcoltam, hogy Margit merjen hinni saját tehetségében…

A rendhagyó irodalomóráira milyen szöveget, feladatokat visz be? Hogyan zajlik egy órája?

Az óvódás korosztálytól a felnőttekig sokféle évjárattal találkozom, mindig olyan könyveimből válogatok hát felolvasni valót, amelyek az adott kis közösséget megmozgathatják. Sokszor anekdotákat mesélek vagy másféle megvilágításba helyezek néhány általuk is ismert verset, mondjuk az Altatót, az Anyám tyúkját vagy a Himnuszt, a Szózatot. Jó néhányszor voltam érettségi tétel, olyankor igyekszem “használható” módon, pontokba összefoglalni, amit csinálok. Ha kreatív írással dúsítjuk az órát, akkor meg bevonom a srácokat az alkotás folyamatába, közösen hozunk létre parafrázisokat, vagy éppen saját munkára biztatom őket, melyet aztán megosztunk egymással. Vannak interaktív dolgok is, ovisok például irtó édesen adnak elő egy-egy mesét, ha szereplőnek kérem fel őket. Amúgy saját dolgaikról, életükről is kérdezgetem őket, arról is, hogyan értelmeznék ezt vagy azt, mi is a vers voltaképpen, mire jó, és így tovább. Elképesztő vicces vagy izgalmas dolgokat nyögnek be, ezeket viszem tovább magammal országszerte, megosztom a többiekkel is. Egy pécsi diák úgy értelmezte Weöres Csiribirijét, hogy az “chili meg bili”. No, élettani bölcsesség van is ebben, megeszem a chilit, mehetek rögvest bilire… Mikor a “kappan” szó értelmét firtattam, egy esztergomi gimista azt a meghatározást adta, hogy az “olyan kakas, amelyiknek megoldották a problémáját”. Ózdon pedig egy kislány, akitől az Apám kakasa cím kapcsán azt kérdeztem, mi van ott, ahol két pasas összejön (apa+kakas), magától értetődően felelte, hogy: “káosz és pálinka”. Hát nem kispálya! Tudott valamit az életről…

Dolgozik most gyerekeknek szánt könyvön?

Több minden van előkészületben. Ijjas Tamással megírtuk nagy sikerű minimesekötetünk, A világ legrövidebb meséi folytatását. A Pagonynál Belvárosi gyümölcsök címmel egy bérház lakóiról szóló humoros-fájdalmas szövegeim jönnek. A Kaláka együttes lemezét tartalmazza majd az erdélyi Gutenberg kiadónál készülődő gyerekverses Kutyából szalonna. A Móránál a Robban az iskola lesz majd olvasható. A Kossuth-tal együttműködésben vagány mesesorozattal rukkolunk elő, az már biztos, hogy jópofa állatfigurák lesznek benne… És jó néhány korábbi siker, a Kövér Lajos színre lép, A buta felnőtt vagy az Ugrálóház is új kiadást ér meg. Ahogy így elnézem, nem fogunk unatkozni!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top