Amikor a chilei Copiapó melletti bánya beomlott 2010 augusztusában, 33 bányászt temetett maga alá 69 napra. Az egész világ figyelemmel kísérte a felszínen zajló történéseket, a mentési próbálkozásokat, egy emberként izgultunk a bent rekedtekért és kétségbeesett családtagjaikért. A földfelszín alatt ragadt bányászok életét, tapasztalatait, elkeseredettségét és bizakodását, gondolatait és reményeit azonban nem ismertük – egészen idáig.
Még amikor a sziklák alatt voltak elrekesztve, megegyeztek, hogy ha valami csoda folytán bármelyikük is megmenekül, csak együtt fogják megosztani, hogy mi történt velük. A Pulitzer-díjas Héctor Tobaré lett a kiváltságos lehetőség, hogy meghallgassa és elmesélje a történetüket.
A Sötét mélyben című könyvből, amit itt előrendelhetsz, a Tarandus kiadó jóvoltából közlünk
egy részletet:
A klikkekbe tömörült férfiak közötti szakadék egyre szélesebb. A 105. szinten fészkelő egyik technikus a Menedék kétkedőit „a Klánként” emlegeti. Mario Sepúlveda azon kevesek egyike, akik mindkét csoporttal jó viszonyt ápolnak. Elfoglalja magát, s folyvást hallatja vidám hangját. Meglehetősen szabadszájú monológjai felvidítják Carlos Mamanit, Jimmy Sánchezt, Edison Peñát és másokat is. Sepúlveda azonban hangulatingadozásoktól szenved: az egyik percben még vidítja bányásztársait, a másikban pedig dühössé, kötekedővé válik, vagy mogorvaságba és hallgatásba burkolózik, teljesen magába fordul. A Menedék mellett üldögélő Yonni Barrios szemtanúja annak, hogy Sepúlveda egyfajta mániás, dühös reménytelenségbe süpped. Ütemesen lépked fel-alá. „Mindig is egy kicsit ideges típus volt. Aztán pedig elnéztem, amint fel és alá járkál a Rámpán, majd hirtelen megáll. Hangosan felkiált: Imádkozni akarok!” A hason fekvő és üldögélő bányászok megijednek.
– ¡Yo quiero orar!
Néhányan úgy néznek rá, ahogyan egy megszállott utcai prófétára szokás.
– Dühös vagyok! − kiáltja Sepúlveda. − Tehetetlennek érzem magam!
Impotente. Mostanra a férfiak mindnyájan verítékben úsznak, sokan levették ingüket, Sepúlvedát kivéve, aki hűséges kutyaszívével sokkal izzadtabb, csapzottabb és elkeseredettebb, mint a többiek. Végül is ő felmászott a kürtőbe, törmeléket takarított, és megpróbált üzenetet küldeni. Az egyik bányász később azt mondja róla, olyan volt, „mint egy kommandós”, aki testfestékkel álcázva bevetésre indul a dzsungelbe.
Mario térdre rogy.
– Akik imádkozni akarnak, csatlakozzanak hozzám − mondja.
Yonni rápillant, és ezt gondolja magában: Nem fogunk kijutni. Perri tudja ezt. Most Istennel akar zöldágra vergődni. Úgy hiszi, mindegyikünknek beszélnünk kell Istennel, és arra kell kérnünk, bocsásson meg nekünk.
Sepúlveda később így idézi fel a jelentet: „Dühös voltam a bányatulajdonosokra, mert ők feleltek a biztonságunkét. Mérges voltam, mert tisztességtelen játékot űztek velünk. Addig is kemény volt az életem, most pedig ide jutottam.” Meg fog halni, lassan megfullad, vagy az éhség végez vele hatszáz méterrel a föld alatt, az otthonától távol, Chile egyik száraz szegletében, s örökké hiányozni fog azoknak az életéből, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.
Az igazság az, hogy már korábban is gondolkodott azon, imádkozni fog. José Henríquezzel, a magas, kopaszodó, déli evangélikussal folytatott beszélgetése során már említette, mire készül. Mario Jehova tanúja volt, így ők ketten alkották a bánya nem katolikus kisebbségét. Már az omlás előtt is beszéltek a vallásról, mert Mario úgy hitte, szellem hatolt át a testén azon a helyen, ahol Manuel Villagrán bányamérnököt egykor halálos baleset érte. Az augusztus 5-i szerencsétlenség után nem sokkal, amikor már világossá vált, hogy föld alatti kelepcében rekedtek, José Mario fülébe súgta: „Isten az egyetlen út, hogy kikerüljünk innen.” Most, hogy Mario dühösen imádságra hív, és a Menedékben és körülötte lévő bányászok még mindig meglepetten néznek, a férfi Joséhoz fordul, és így szól hozzá:
– Don José, tudjuk, hogy keresztény ember vagy, most pedig szükségünk van valakire, aki előimádkozik nekünk. Vállalod a feladatot?
Ettől a perctől kezdve Henríquezt már csak „a Pásztorként” emlegetik társai, hiszen amint belefog az imádságba, világossá válik, tudja, miképpen kell Istenről és Istenhez szólni. Henríquez ötvennégy éves, s már az 1970-es évek közepe óta dolgozik bányákban. Már öt bányaszerencsétlenséget túlélt, ebből kettőt az ország déli részén, amelyek során a vele egy műszakban dolgozók javarésze odalett. Az egyik szerencsétlenségben a látszólag mozdíthatatlan, ősi sziklák egyszer csak felrobbantak, a másikban pedig a csendes gyilkos szén-monoxid ütötte ki, ami majdnem az életébe került. A sorssal és a geológiával szembeni sebezhetőség és kiszolgáltatottság e bizonyítéka csak arra ösztökélte a férfit, hogy még jobban elmerüljön a hitben, s azóta is a dél-chilei Talca település hitközségének hűséges tagja.
– Nekünk megvan a saját módszerünk az imádkozásra − mondja Henríquez. − Ha így akartok ti is imádkozni, ám legyen. Ha nem, kérjetek fel valaki mást a feladatra.
– Don José, imádkozzunk úgy, ahogy nálatok szokás − feleli Sepúlveda.
Henríquez térdre ereszkedik, és mondja a többieknek, kövessék példáját, hiszen imádság közben alázatosan kell viseltetni a Teremtő előtt.
– Nem vagyunk szeplőtelenek, Uram, de könyörülj rajtunk − kezdi Henríquez. Egyszerű állítás, mégis szíven üti a többieket. No somos los mejores hombres. Nem vagyunk szeplőtelenek. Víctor Segovia tisztában van vele, hogy sokat iszik. Víctor Zamora könnyen dühbe gurul. Pedro Cortez arra gondol, milyen rossz apja fiatal lányának: elhagyta a lány anyját, és még azt az alapvető apai feladatot sem látta el, hogy látogassa kislányát, jóllehet pontosan tisztában van vele, milyen lassan gyógyuló sebet ejt ezzel rajta.
– Urunk, Jézus Krisztus, hadd járuljunk kegyelmed szent trónjához! − folytatja Henríquez. − Ne hagyj magunkra nehézségünkben. Vétkesek vagyunk, és szükségünk van terád.
Szinte mindenki, aki a Menedék körül vagy a helyiségben tartózkodik, immár térdepel: jámbornak és kicsinek tűnnek Isten és Henríquez színe előtt, aki a chilei mércével, de a bányászfelfogás szerint is magasnak számít. A férfi istenfélő ember, és itt lenn, a sírboltban hirtelen pontosan arra a vallási komolyságra van szükség, amit az A műszak hétköznapjaiban rendszerint oly bosszantónak tartanak.
– Tégy minket erőssé, és légy segedelmünkre a szükség órájában − mondja Henríquez. − Nem tudunk előbbre jutni a segedelmed nélkül. Kérlek, Uram, vezess minket! Kérlek, Uram! Vezess minket!
A térdepelő férfiak csendben imádkoznak. Sepúlveda kimondatlan gondolataival felidézi a Miatyánk hevenyészett és elkeseredett verzióját, „mert gyerekkoromban így tanultam meg imádkozni”.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben… Urunk Jézus Krisztus, aki Teremtő Atyánk fia vagy, köszönöm az áldást, az életet, az egészséget… Ma arra kérlek, védd meg a családunkat, mert ők nem tudják, mi történik idelent. Adj nekünk elég erőt (fuerza) és bátorságot (fortaleza), hogy tovább folytassuk, mert ki kell innen szabadulnunk. – Itt a kekszek jutnak eszébe, hiszen az maradt a fő élelemforrásuk, majd így folytatja: – Nem tudom, hogyan, de találj módot arra, hogy ne haljunk éhen.
Sepúlveda az A műszak csapzott és borotválatlan tagjait látja maga körül, amint a különböző felekezetű férfiak elkeseredetten és bűnbánattól eltelve imádkoznak: egyesek behunyt, mások tágra nyílt szemmel suttognak, és hányják magukra a keresztet. Lát overallos férfiakat, és olyanokat is, akik már megszabadultak tőle; könnyező bányászokat, zavarodott embereket, akik nem is tudják pontosan, hogyan kerülhettek ide, ebbe az üregbe, ahol térdre rogyva könyörögnek Istenhez.
A Pásztor újra szól, s azt mondja, mindnyájan próbára tétetnek, mert bűnös életet élnek. Ezért kell térdre ereszkedniük, gyakorlatilag a földre dobni magukat (tirarnos al piso) és meghunyászkodni Isten előtt. Rá kell ébrednünk, hogy semmik vagyunk, mondja. A felszíni világban, amikor hazatértek a bányából, és lemosták magukról a piszkot, hercegek, királyok, tékozló fiúk, jól táplált apák, Rómeók voltak. Úgy hitték, otthonuk és családjuk privát világa az ő munkájukon nyugszik, ennélfogva munkásként és kenyérkeresőként minden joguk megvan arra, hogy a világ a szükségleteik körül forogjon. Most pedig rájuk omlott a hegy, egy óriási szikla a mélybe zárta őket, aminek példanélkülisége egyfajta istenítéletre utal. Vétkeztünk, mondja a Pásztor, így a férfiak elmondják, milyen bűneikért lakolnak. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, bocsáss meg erőszakos hangomért, amit feleségem és gyermekeim előtt hallattam, mondja az egyik. Bocsáss meg, hogy testem templomát kábítószerekkel romboltam, mondja egy másik. Ha valaki Chilében nevelkedik, így tanítják meg imádkozni, egyes szám első személyben. A férfiak azért is bocsánatért esedeznek, mert megcsalták a nőt, aki szerette őket, valamint irigységükért és zabolátlan vágyaikért. Arra kérik Istent, vezesse a mentőcsapatokat a bányának abba az aprócska szegletébe, ahol ők várakoznak, immár készen arra, hogy elfogadják a megváltást, és jobb emberként új életet kezdjenek.
Az imádság napi rituálévá válik. Mindennap ebéd előtt, déltájt összegyűlnek, hogy Henríquez rövid szentbeszédet intézzen hozzájuk. Később mások is mondanak prédikációt, köztük Osman Ayman, aki kalandos fiatalkora után felvette az evangélikus hitet. Az imádság és az ebéd az egyetlen alkalom, amikor mind a harminchárman együtt vannak. Kisvártatva minden ilyen alkalom során önkritikát gyakorolnak, amikor is kis és nagy vétkeikért egymás bocsánatáért esedeznek. Sajnálom, ha felemeltem a hangom. Sajnálom, hogy nem segítettem vizet hordani. Amint telnek-múlnak a napok, egyre kevesebb lámpa világít istentiszteletük közben, s amelyek még világítanak, azok is egyre gyérebb fénnyel teszik. Roppant ijesztő, hogy minden imádság alkalmával egyre közelebb kerülnek a végső, talán soha véget nem érő sötétséghez. Juan Illanes kiszedi az egyik jármű fényszórójából az aprócska izzót, majd a telefonkábel segítségével a velük együtt csapdába esett tizenkilenc jármű egyik akkumulátorához köti. Onnantól kezdve gyenge, szürke fény borítja be az imádkozó bányászokat. Yonni Barrios számára mindenki megnő ebben a fényben. Tisztában van vele, hogy mindez csupán a fény-árnyék játéka által keltett illúzió, mégis van abban valami mágikus, ahogyan az aprócska izzó fényében állva vagy térdepelve hallgatják Isten igéjét.
Amikor Víctor Segovía újra bejegyzést ír naplójába, nem mulasztja el megjegyezni, hogy pityergett José Henríquez prédikációi alatt. Lányait szólítja meg: „Mélyen átérzem azt a fájdalmat, amit nektek okozok. Bármit megtennék azért, hogy enyhítsem, ám a kezem meg van kötve.” Átveszi a Pásztor szentbeszédeinek fő gondolatát, miszerint milyen kicsik is ők a hegy és Isten ítélete előtt. Egynapnyi bejegyzésében áttekinti egész életét − „Most már tudom, mennyire rossz dolog volt olyan sokat inni” −, és egyre közelebb jut ahhoz, hogy elfogadja, sorsa itt, a San José-bányában teljesedik be. „Soha nem gondoltam volna, hogy így ér a vég” − írja. Csupán néhány nappal korábban még körbevették azok a dolgok, amelyeket olyannyira kedvel: a zene, a nála tartott mulatságra összegyűlt barátai a bányából. „Nem tudom, megérdemlem-e ezt a véget vagy nem, mindenesetre kegyetlennek tartom.” Lassanként búcsút mond lányainak, szüleinek, unokáinak, megígérve, hogy: „Szeretlek benneteket, és mindenütt gondoskodni fogok rólatok, bárhol legyek is.” Néhány órával később ezt írja: „Bűnösnek érzem magam, hogy ilyen fájdalmat okozok. Nem kellett volna lejönnöm a bányába, hiszen tudtam, milyen veszélyeket rejt.” Majd lányának, Maritzának ad tanácsokat, miként rendezze ügyeit, és kéri, hogy segítse anyját az adósságok törlesztésében. Talán valaki rábukkan a holttestükre, s Maritzához is eljutnak ezek a sorok, így pedig Víctor valamiféleképpen a síron túlról is segíti majd családját.
