+ Színház

A hír hallatán meglett férfiak zokogtak az utcán – elhangzott Ács János temetésén

ács jános

Teljes élet, hatalmas életmű, mondanánk, de így nem lenne igaz, ám ez nem baj, mondja a költő: a szépség fűszere és forrása – a hiba, és azt is mondja, másutt, a Bibó temetése címűben: …mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha meghal akárki – írja Forgách András.

Mesélik, hogy a hír hallatán meglett férfiak zokogtak az utcán. Mint olyankor, amikor valami jóvátehetetlen történt. Minden halál jóvátehetetlen, de úgy látszik, vannak jóvátehetetlenebb halálok is. Vannak közöttünk menthetetlenebbek és veszendőbbek, olyanok, akikre nem gondoltunk sokáig, és most hirtelen, hogy már nincsenek többé, egész valójukban elénk állnak, és komoly férfiakból is, akik különben nem szívesen mutatkoznak gyöngének, kibuggyan a könny. Ha nem is keresték őt évek óta, aki korábban olyan fontos volt nekik, ha elhallgattak is, ha róla volt szó, mert úgy érezték, nincs már róla mit mondani, a szívükben mégis hirtelen óriásivá nőtt a hiánya.

Egyetlen és megfellebbezhetetlen igazságot nem fogok tudni mondani Janiról. Nem lehet mondani Janiról. Pedig csak akkor lehet elengedni valakit a holtak birodalmába, ha megmondtuk, hogy ki is volt ő, és miért járt itt a földön. Biztos vagyok benne, hogy egymásnak szögesen ellentmondó történetek keringenek róla, én magam is tudnék róla szögesen ellentétes történeteket mesélni, olyasmiket, amelyek elvben tökéletesen kizárják egymást, és lehetetlen, hogy egy és ugyanazon emberrel történtek volna meg. A mítoszok ideális anyaga. János egyik különös tulajdonsága volt a megfoghatatlanság.

Színész volt, tanár, rendező és drámaíró is, de mindenekelőtt géniusz, ismeretlen erők összefoglalója, még önmaga számára is ismeretlen tudás birtokosa, és ezzel a tudással mágikus módon élt, hiszen az igazi alkotás, az igazi teremtés nem szándékok kérdése, az alkotó ember, a teremtő nem csak úgy általában akar valamit, hanem kell, muszáj akarnia, hajtja őt a daimón, saját teremtő képzelete.

Életveszélyes dolog úgy élni, hogy az ember csak a daimónra, a benne lakó szellemre figyel, ha engedi uralkodni ezt a szellemet, ha mindent ennek rendel alá, amikor pedig a rendezésnek – és most elsősorban a színházrendezőt búcsúztatjuk – megvan a maga bejáratott és üzembiztos technológiája: egy magyar színházrendezőnek pontos ütemterv szerint, átlagban hat hét alatt talpra kell állítania és el kell engednie egy előadást, évi minimum kettőt kell rendeznie, ha igényt tart hazánkban a rendezői titulusra, van, aki ezt a számot évi nyolcra, sőt többre is fel tudja tornászni, de már az a kettő is, egy őszi és egy tavaszi, folyamatos szellemi éberséget követel: a színház egy előadásgyár, nem állhat meg, akkor is csinálni kell, ha az embernek nincs mit mondania: aki nem rendez, az nem rendező, az ihletnek mindig muszáj megjönnie, ha esik, ha fúj.

Jani harmincöt év alatt, a Szöveg és zenétől a Bob hercegig éppen 99 előadást rendezett, 1978 október 28. és 2013 december 13.-a között, a Színháztörténeti Intézet statisztikája szerint, tehát megállapíthatjuk, hogy évi átlagban hármat. Micsoda számmisztika, micsoda szimbolizmus, még ha öt-tíz éves szünetekkel vannak is benne duplázások, feltűnnek visszatérő szerzők és előadások is a sorozatban, hogy éppen 99 előadás, hiszen a századik előadás egy színházban mindig ünnep. Mintha Jani azt üzenné ezzel az egyetlen hiányzó előadással, ezzel a 99-es számmal, hogy tudja, amit létrehozott, nem tökéletes.

De nem is akart tökéletes előadásokat rendezni, nem ez volt az eszménye, a rendezést elsősorban mágikus aktusnak tekintette és csak másodsorban esztétikai feladatnak, sohasem hatalmi pozícióból rendezett, pedig végigjárta a színházi ranglétrát, sok kezdőt elindított a pályáján, és nagy színészekkel egyenrangú, inspiráló partnerként dolgozott. Rendezőként a gyengeséget vágyta, óhajtotta, mint esendő, sebezhető személyiség állt szemben a színészekkel, ami egy hatalmas paradoxon, sőt, oximoron. Kaposváron, és ez nagy szerencséje a magyar színháztörténetnek, megtanulta, milyen az a műhelymunka, milyen az, egy szellemi közösségben dolgozni, olyan védelem és figyelem vette körül, amelyben a feltétlen belső szabadság, a tévedés joga és a szigorú, kérlelhetetlen elemzés egyenrangúan volt jelen. Nagy kegynek érzem a sorstól, hogy néhány, úgynevezett hétfői megnézés utáni megbeszélésre beengedtek engem is, és hallhattam Babarczy László és a többiek elemzéseit olyan előadásokról, amelyek még csak virtuálisan voltak készen.

Jani nem volt finnyás, a legkülönbözőbb kihívásokat elfogadta, az úgynevezett alternatív színháztól egészen a Magyar Állami Operaházig, minden rangú és rendű színésszel, társulattal dolgozott, nem csak sztárokkal szeretett és akart dolgozni, pedig megtehette volna, hogy erre koncentrál, hogy pályát és karriert épít, irtózott a pályaépítéstől, nem volt egy pályamunkás, ezzel szemben rettenetesen érdekelte minden élőlény, saját lelkének sötét tárnáiból és napfényesen vidám élményeiből alkotott instrukciókat, olykor káprázatos humorral és nyelvi virtuozitással, olykor pedig a legnagyobb kétségbeesést, a kétségeket fogalmazta gesztusokká. Teljes élet, hatalmas életmű, mondanánk, de így nem lenne igaz, ám ez nem baj, mondja a költő: a szépség fűszere és forrása – a hiba, és azt is mondja, másutt, a Bibó temetése címűben: …mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha meghal akárki.

Amikor átböngésztem Jani rendezéseinek listáját, megdöbbentem azon, mennyire csalóka az emlékezet. Az emlékezetben minden a nagy, fényes darabok körül forog, mindenki a Marat haláláról beszél, amelyik Jani 9. előadása volt (egyébként ő hívta fel ismételten is a figyelmemet a hibás szóhasználatra, hogy önkéntelenül darabot mondunk előadás helyett), holott előtte is, utána is hatalmas szellemi izgalmat okozó darabokat rendezett, és nem utolsósorban, a Marat-t megelőzte, és talán nem véletlenül, hanem a sors kegyelméből, a Csárdáskirálynő, és követte a Sötét galamb, a Kozma, az Othello. Még amikor elégedetlen is voltam egy-egy előadással, akkor is hatalmas szellemi és érzéki izgalmat okoztak, foglalkoztatott egy-egy pillanatuk álmomban és éberen, napokig és hetekig. Rendezései során Jani nem hagyott ki semmit. Rendezett nagy klasszikusokat, rendezett habkönnyű vígjátékot, rendezett félreértett szerzőket, rendezett Kornist, Parti Nagyot, Spirót, és rendezett, ahogy pályáján haladt előre, egyre több zenés darabot, könnyedet és nehezet, pihekönnyűt és tonnányi súlyosat.

Nem utolsósorban vallott saját darabjaival: a Munkásoperettel, a Casanova nuovával, a Mennyei híddal, az Egy kiállítás képeivel. Egy rendező sikamlós talajra téved, ha írni kezd, de Janit sohasem a professzionális írás izgatta, hanem műveiben is a vallomás: vallott a saját érzékenységéről, a világ állapotáról, a saját sokoldalúságáról, a vállalt eklekticizmusról; arról a mindenevő mohóságról, amelyben nem volt helye a hierarchiának, de sokkal inkább a szenvedélynek. Életveszélyes a szenvedélyre alapozni a formát, mert a szenvedély kileng, az amplitúdója nagy, a lent és a fönt egyre távolabb kerül egymástól, a visszalendülés kétséges, de ugyanígy veszedelmes a siker eufóriája is, az az érzés, hogy valami megvan, hogy valami meghaladhatatlanul nagyszerű, mert utána is kell lépni, utána is kell produkálni valamit, és mindenki ahhoz a csúcshoz méri a következőket, ami voltaképpen igazságtalan. Minden igazi rendező megkóstolta a nagy bukás és a nagy siker ízét: nyilvános foglalkozás, amelynek gyakorlása is nyilvánosan, emberek közössége előtt történik, minden hibát, minden tévedést százszorosan is megtorol a világ: ezt is meg kell tanulni kezelni tudni, érteni kell a visszalendüléshez. Jani kilógott a hierarchiából és kilógott a kánonból – és az az érzésem, hogy ezt a pozíciót szerette, dédelgette is magában, ami szinte húzta a kudarc áhításához is: vannak ilyen alkatok, akik a kudarcból merítik azt az erotikus energiát, ami az alkotáshoz szükséges.

De Jani nem csak vizionáriusként, hanem színészi lényével is rendezett, hiszen először színész volt (és titkos költő) – ugyan ma már a színészből lett rendezők száma bőven meghaladja az ún. professzionális rendezőkét, de amikor Jani rendezni kezdett, ez még korántsem volt így. A színház arculata a 70-es évek vége óta radikálisan megváltozott, egyrészt egy radikálisabb esztétika felé mozdult el, másrészt viszont a praktikum felé, az ügyesség és lebonyolítás egyszerűsége felé, Jani az esztétikától távolodott, és arra koncentrált, amit lényeginek érzett: egy mű belső világát kibontani a színész segítségével. Egy színész a színésszel egészen más szinten beszél, más nyelven kommunikál, mint egy olyan rendező, aki soha nem állt színpadon, a színészek között másra megy ki a játék, és a színészek talán ezért is rajongtak annyira Janiért, még akkor is, ha nyíltan eléjük tárta tanácstalanságát, de azt is szikrázó szellemességgel, ugyanakkor önmagát, emberi esendőségét nem titkolva, hiszen a magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad józsef attilai programja működött Janiban. Szemtanúja voltam egyik utolsó rendezése, a Hamlet próbáján, Győrben, 2011 februárjában – én ekkor találkoztam utoljára Janival, akkor már nem volt igazán jól, és én egy válságos pillanatot kaptam el az életéből, ez volt különben a 95. rendezése, tehát már csak négy munka volt hátra, de feltétlen szeretet, meleg baráti szeretet vette körül akkor is.

Menczel Róbert, Vörös Róbert, Gyarmathy Ágnes állandó beszélgető- és alkotótársai voltak és maradtak, minden kritikus pillanatban.

Jani – kósza, bolygó lélek, nagy művész és kisgyerek, Jani igazán megsiratandó. És igen: meglett férfiak zokogtak az utcán, hallva a hírt, úgy zokogtak, mintha hirtelen beléjük szállt volna a fölöttünk és körülöttünk repkedő daimónból és lélekből egy őket megsebző szilánk, és egy pillanatra Jani szemével látták a világot.

Nyugodj, felháborult szellem, nyugodj.

Forgách András

2015. augusztus 26.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top