+ Irodalom

Saját életének feszültségét maga akarta átélni

beney zsuzsa

Marno János, bizonyítva, hogy egy igazi költő távol áll a mindennapoktól, csak harmadnapra ért a Domboszfesztre, mert a szerb/magyar határon derült ki, már egy éve lejárt a személyi igazolványa – Szerbhorváth György írása.

Nemrég a kishegyesi Dombos Festen járt Marno János. Bizonyítva, hogy egy igazi költő távol áll a mindennapoktól, csak harmadnapra ért oda, mert a szerb/magyar határon derült ki, már egy éve lejárt a személyi igazolványa. Aztán egy órán át áhítattal/kritikával beszélt a magyar és külföldi költészetről. Ha jól vettem észre, egyetlen egy kortárs sem került szóba – bár saját ars poeticájáról is szólt, így tehát mégiscsak.

Bevallom, nem sok verset olvasok, ha igen, szinte csak kortársat és magyart. A verselemzéssel meg mindig hadilábon álltam, kritikát sem írtam, pedig én aztán illetékesnek érzem magam mindenben. A költészethez magához mégiscsak érteni kell, és talán a költőnek is (értsd: nem csak írnia kell tudni), nem véletlen, hogy akit érdemes egy fesztiválon meghallgatni, az épp egy költő. Ha bohém, azért, ha ultrakomoly és mindjárt-majd-meg-halok érzetet sugalló, azért. Ha rossz és dögunalmas, még akkor is érdemes pár percet rászánni, hátha kiderül, hol-miért csúszott el az illető. Egy jó verse meg mindenkinek lehet.

De ahogy Marno is ideig-óráig visszaadta a hitemet, hogy igen, ezért és ezért kell verset olvasni, úgy tett rá egy lapáttal most Beney Zsuzsa életműkiadásának újabb kötete. Ő sem csak költő volt, hanem író, irodalomtörténész, tüdőgyógyász és egyetemi tanár. És kritikus meg esszéista is. A

Nem látta senki más…

című, Versközelben alcímű könyv (Gondolat Kiadó, Budapest, 2015) darabjai is inkább esszék, bár a szerkesztők úgy jelzik,

a szerző oktatási céllal írt verselemzéseit gyűjtöttük egybe.

beney zsuzsaHm, nem tudom, jó marketingötlet-e így beharangozni, mindenesetre biztosan rosszabb, mint maga a könyv. Mert mégiscsak, a többség akkor olvas verset, amikor muszáj, vagyis az iskolában találkozik utoljára az itt szóba kerülő magyar költőkkel, mint Petőfi, Arany, Radnóti, József Attila, Dsida, Kassák, Nagy László, akik versei itt terítékre kerülnek.

A tanárok, és mi, picit vájtfülűbb olvasók azonban meríthetünk ebből. S Weöres kapcsán eszembe jut, a nyolcvanas években akkora volt a kultusza – művei pedig alig kaphatók, főleg nem az Összegyűjtött három kötete –, hogy a könyvtárakból versengve lopták ki könyveit. Egy Weöres-idézetből meg is tudjuk itt, mi lenne a költészet:

A valóságon túlinak reménytelen ostroma mindez.

A szépről nehéz beszélni, márpedig egy vers legyen szép. Az előszóíró Jelenits István idézi a költőnőt indulásáról, diákkori költeményeiről:

A vonat írta őket, meg a nyár.

És rögtön látjuk, nem minden van a valóságon túl: nyár van, kánikula, a vonatok meg tele vannak menekültekkel. Nekem mostanság mindenről ez jut az eszembe: a mindenüket otthagyók kálváriája és a befogadás kérdése. És aztán rögtön a második elemzésnél is, mely egy népköltést, a Bujdosóéneket elemzi Beney Zsuzsa. Íme az ének első strófája:

Istenem, Istenem, hol leszen halálom:

Erdőn-e, vaj mezőn, vaj pedig tengeren?

Ha erdőn veszek el, ki temet el engem?

Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem?

Hát kell ennél aktuálisabb? Jó, az Elindultam szép hazámból és az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek című búcsúzódalok ugyan közvetlenebbül utalnak a mára, de láthatjuk, a vélhetően a XVII-XVIII. században keletkezett énekek jobban fájnak, mint egy kereskedelmi tévés riport. Ezek is a menekültekről, a bujdosókról szólnak, vagy arról, közülünk hányan „tántorogtak ki” Nyugatra, illetve hányan tervezik ma ezt. És közben ők is arra gondolnak, hol halnak meg, mi lesz az itthon maradó édesanyával.

A kötetben főleg 19. századi és a 20. század első felének műveit elemzi a 9 éve elhunyt költőnő. Vagyis ő sem beszél generációjáról vagy a fiatalabbakról. Meglehet, máshol írt róluk. Miért van ez? Talán mert a kortársak versei megzavarhatnák, bár ez elég gügyén hangzik. De nyilván saját kora és saját életének feszültségét maga akarja átélni, ettől tud a vers vers lenni, ahogy egy itt közölt beszélgetésben mondja. Ráadásul szerinte

nem igaz, hogy a költő azért írja a verset, mert attól megkönnyebbül,

s József Attilát idézi: „

Mikor verset ír az ember, nem írni volna jó.

De olvasni annál jobb. Ám nem a vízpartra ajánlom a „Nem látta senki más…”-t, inkább majd a kandalló mellé. Noha Petőfi A puszta télen című verse és annak elemzése talán reményt kelt bennünk, lesz még olyan, hogy:

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ. / Alant röpül a nap, mint a fáradt madár.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top