Földi Pál: Legendás várak – várak legendái – Anno Kiadó – keménytáblás kötés, nagyalakú, 160 oldal – ISBN 9633754275
Időről-időre átfutom az olcsó könyvekkel csábító standok kínálatát, mert a sok ócskaság között néha-néha igazi gyöngyszemekre lehet találni, s bár Földi Pál „történelmi tárgyú” könyvei soha nem keltették fel a figyelmemet, mégis tisztában voltam vele, hogy létezik egy ilyen nevű szerző. Könyvei olyan mennyiségben vannak jelen ebben a piaci szegmensben, hogy nem lehet nem észrevenni.
Magamtól nem venném meg egyik Földi kötetet sem, de úgy alakult, hogy (családi okok miatt) hozzám került a magyar várak legendáit bemutató kötet. Érdeklődve forgattam, lapozgattam, s az első aprócska meghökkenés lassan átváltott ijedt borzongásba:
ez a könyv mérgező!
Nem viccelek, tényleg méreggel vannak átitatva a lapok! A nemzeti sértettségből és kisebbrendűségi komplexusból fakadó öntömjénező és másokat gyalázó métely ellep mindent, s ráadásul mindezt olyan sanda és alamuszi módon, hogy mögötte már nem is feltételezhetünk egyszerű butaságot. Hiszen a várak története, s a hozzá kapcsolódó legendák önmagukban valóban izgalmasak, érdekesek, s vonzók lehetnek. Olyasmi, amit érdemes lenne minden gyereknek megtanítani! A könyv első látásra olyan, amit a gyanútlan szülő, nagyszülő, nagynéni örömmel megvesz a „kis rokonnak”. Az alma, amibe Hófehérke beleharapott, ehhez képest csíntevésnek tűnik!
Az itt-ott elszórt utalásokból – melyek a mai magyar határokon kívül eső várakról szóló szövegekben vannak – viszonylag gyorsan összeáll a kép. Találomra ragadunk ki néhány sandaságot, kezdjük az elején!
Alvinc az egyik nagy „kedvenc”:
A várkastély 1792-ben leégett, és azóta lakatlan rom. Ettől kezdve folyamatosan pusztul, 1918 óta a román állam mit sem törődött vele.
…Ceaucescu azóta a helyére, a történelem szemétdombjára került, de Brassó Fellegvára még romjaiban is áll, és a magyar felnézve rá, lelki szemei előtt ott látja lobogni a piros-fehér-zöld zászlót.
…A lélegzetelállító, és magyar történelmet hirdető vár a román uralom alatt teljesen pusztulásnak indult, még az utólag kiötölt történelemhamisítás sem látszik megmenteni, miszerint a vár valaha Decebál dák (értsd „román”?) király székhelye volt.[Déva]
…A millennium emlékére magas oszlopra helyezett turulos Árpád szobrot állított a vár ormára a magyarság kegyelete. Kiknek aztán a nagyhatalmak döntése révén birtokukba jutott a vár, önmagukra jellemző módon első dolguk volt, hogy a történelmi igazságnak ezt a mementóját elpusztítsák.
De míg Dévény sziklája állni fog, minden magyar itt tudja, s látja hazája határát.
…Kolozsvár az átkos Trianonnal azoké lett, akiknek soha semmi közük nem volt hozzá. Azoké, akiknek egyetlen alkotása, hogy mindent elpusztítottak, meggyaláztak, ami magyar volt, és helyébe mit alkottak? Román nemzeti színekre festették a szemetes kukákat…
…Az a Pozsony, amelyben egykor Széchenyi és Kossuth szónokolt, Benes, Tiso és Meciar otthona lett Bratislava néven.
A pozsonyi vár négy tornya, bús omladék gyanánt mered az égre, mint temetőben az elhanyagolt síremlék, hirdetve minden dicsőség szomorú elmúlását.
Kell ennél többet idézni? Mert bőven akadnak még ilyen szellemben született mondatok ebben a könyvben. De, most komolyan! Van olyan, aki azt gondolja, hogy saját magyarsága a Trianon kesergőtől és a más nemzetek szapulásától erősödik? Van, aki elhiszi, hogy az ilyen szövegek használnak, és nem ártanak? Van, aki ezt a szemléletet akarja gyermekének szívébe ültetni?
Nem gondolom, hogy túloztam volna, amikor azt állítottam, hogy ez a könyv mérgező. Az országunkban zajló politikai és társadalmi folyamatok pedig azt mutatják, hogy már nem tehetjük meg, hogy csak magunk között rötyögünk az ilyesféle sületlenségeken. Ugyanígy azt sem tehetjük meg, hogy másfele fordulunk… mert ott is hasonló bornírt agyszüleményekbe ütközhet a pillantásunk. Éppen ezért szomorúan mondom:
A Legendás várak – várak legendái című kötet a lelki- és szellemi környezetszennyezés eszköze. Felkészületlenül kézbe venni: hiba; tudatlanságból mások kezébe adni: bűn!
Voltak – és vannak, nem is kevesen – akiket mélységesen felháborít, hogy a fél évszázadon át belénk sulykolt dogmákkal szembe mertem menni, nevezetesen egy-egy kérdésben más a véleményem. Van, aki azon háborodik fel, hogy egyes hivatásos hadtörténészek álláspontját amatőr létemre kétségbe mertem vonni. Hangsúlyozni szeretném, hogy részemről csak egyfajta véleményről van szó, szemben ezen elvtársak által kinyilatkoztatott dogmákkal. Meg is kaptam a magamét, néhány jól behatárolható szellemiségű lapban. Minden kritikában van némi igazság, amit elfogadok, de a gátlástalan csúsztatások – és ekkor még udvariasan fogalmaztam – felháborítanak
– állítja a szerző egy interjúban, s a fenti, szövegkörnyezetükből kiragadott részletek alapján elgondolkodhatunk a „gátlástalan csúsztatások” mibenlétén, helyén és szerepén. Persze, aki kritikát mer megfogalmazni, az egyből megkapja a liberális jelzőt. Magamra nézvést sem számítok kedvezőbb ítéletre…
Azt gondolom, hogy hiába érdekes egy könyv a tények szintjén, ha az, amit sugall nem elfogadható. Régen túl kellett volna jutni azon, hogy a régi sérelmekre mai sértésekkel feleljünk, s tényleg boldoggá tenne, ha látnám valahol azokat, akiken a nemzeti jelző nem rosszul szabott zakóként lötyög. Hol vannak azok a nemzeti elkötelezettségű magyarok, akik tiltakoznak az ellen, hogy őket egy kalap alá vegyék az ilyen gondolatok terjesztőivel? Hol vannak azok, akik Bartók nyomán haladva tudomásul veszik végre, hogy a zsidó, az oláh és a tót – mostanában pedig a szír, az afgán… – ugyanolyan ember, mint a magyar. S ez az emberség – ha az a nemzeti gondolat ráadásul kereszténynek/keresztyénnek mondja magát – sokkal előbbre való minden egyéb tulajdonságnál. Előbbre való kellene hogy legyen!
