Az idei Művészetek Völgye látogatói közül sokan fanyalogtak, mondván: ez a Kapolcs már nem az a Kapolcs, oda a meghittség, a ,,völgylélek”. A régi völgyjárók nehezen veszik tudomásul, hogy kétszer bizony még ugyanabba az Eger patakba sem léphetnek. Már a 15. fesztivál idején felmerült a kérdés: a hatalmasra duzzadt összművészeti rendezvény meddig és milyen finanszírozással, fejlesztésekkel tartható fenn anélkül, hogy az alapítók eredeti szándéka csorbát szenvedne? A 25.-re megszületett a válasz: megváltozott a fesztivál tulajdonosi szerkezete, frissült a szemlélete, a szervezőcsapata, megújultak a programjai. Az új stratégia megvalósítását Oszkó-Jakab Natália program- és marketingigazgató irányítja, aki alig néhány évvel idősebb Művészetek Völgyénél. Natáliát L. Horváth Katalin kérdezte.
– Mióta kötődsz a völgyhöz?
– Látogatóként egészen kicsi koromban jártam először a Művészetek Völgyében. Dolgozni körülbelül hat éve kezdtem a fesztiválon; szponzoráció keresésével foglalkoztam, amikor jöttek a nehezebb gazdasági idők, és Márta Istvánék jobban nyitottak a szponzorok felé. Később lett egy, majd több helyszín, amelyekért én feleltem, 2013 szeptemberétől pedig a fesztivál program- és marketingigazgatója vagyok, ami nagy megtiszteltetés és óriási kihívás. A kulturális diplomácia irányából érkeztem, nemzetközi tanulmányok szakon, diplomáciai és EU-s szakirányon végeztem. Előtte hosszú évekig a Művészetek Palotájában, illetve nemzetközi szervezetnél dolgoztam.
– Hogyan fogadták a ,,nagy öregek”, hogy személyedben egy fiatal lány vette át az irányítást?
– Abszolút új helyzet volt nekik, hogy elfogadják: egy harmincas ember már nem csecsemő. Sokáig, négy-öt évvel ezelőttig gyakorlatilag ugyanaz a társaság vitte a fesztivált, és utána nyilván nem volt könnyű tudomásul venniük a gyors váltást. Pedig, őszintén szólva, sokan erejükön felül próbálták valahogy megcsinálni a rendezvényt. Azt hiszem, maguknak sem vallották be, hogy már nem bírják. Folyamatosan nem tudtak bevonni újabb és újabb embereket, mert egy fesztivál nem képes eltartani a szervezőket egész évben, így tavasszal mindig jött a nagy hajrá, a kapkodás, hogy így vagy úgy összerakják a Művészetek Völgyét. Arra nem volt kapacitás, hogy következetes szervezeti, vállalati gondolkodás mentén dolgozzanak, hiszen mindenikek volt-van főállása. Úgy alakult, hogy apránként, amint elfogyott egy-egy régi ember ereje, ideje, belépett helyettük egy új. A Póka családból például felnőtt Vanessa, aki velem egy idős, és az idén már ő szervezte az egyik udvar életét, fantasztikusan.
A Művészetek Völgye egyik erőssége kezdettől fogva az innováció volt, elég, ha csak Galkó Balázs legendás performanszaira gondolunk. A látogatók azért is várták minden évben a fesztivált, mert tudták, hogy nem ugyanazt fogják látni, mint tavaly. Mi annyit tettünk hozzá, hogy további új elemeket hoztunk be, ugyanakkor a régi helyszíneket és programokat is igyekszünk megtartani.
Az alapítók közül Galkó Balázshoz már csak, mint fellépőhöz viszonyultam, egy ideje kicsit kiszorult a szervezésből, talán nem volt annyi energiája, ötlete, hogy jobban bekapcsolódjon. Az idén István is kimaradt az operatív teendőkből, mivel a Márta Pista-udvar mint emlékidéző helyszín lefoglalta: fogadta a vendégeket, moderálta a beszélgetéseket, sőt túrákat is tartott reggelente, éppen a stábülések idejében. Azért fel-felbukkant, és gondosan ellátott minket tanácsokkal.
– A fesztiváligazgatónak van vétójoga?
– Ugyanannyira, mint a többieknek. Mindig is a megbeszélések, ötletelések és a demokratikus döntések jellemezték a társaságot. Bármennyire sokan hiszik vagy mondják is, hogy István utasítgatja az embereket, ez sosem volt így. Az már inkább, hogy rá hivatkoztak. Sokkal könnyebb valamit elérni, ha elhitetik, hogy az a főnök döntése. Most már rólam is terjed, hogy nagyon szigorú vagyok, visszahallom innen-onnan, hogy ,,ez Oszkó-Jakab Natália utasítása”, pedig előfordul, hogy még csak nem is tudok az ügyről.
– A huszonöt év alatt százezreknek, több generációnak adott személyes és közösségi élményt a Művészetek Völgye. A régi völgyjárók közül sokan azt mondják: a csetlő-botló szervezés báját, a helyiek spontán vendégszeretetét felváltotta az üzletiesedés; ,,szigetesedett” a fesztivál.
– Régen meg lehetett tenni, hogy Marika néni kirakott egy asztalt vagy padot a háza elé, és ott a maga készítette lekvárt, süteményt kínálgatta baráti áron. Most Marika nénit három NAV-os venné körül, és számon kérné a vállalkozói engedélyét, az ANTSZ-es tanúsítványait, vizsgálnák, milyen alapanyagokból, milyen körülmények között készíti a lekvárját, süteményét. Már csak olyan árust tudunk fogadni, akinek megvan minden engedélye. Ez egyrészt jó, mert nem lesz rosszul senki az ételtől, nem fekete a gazdaság, bevétele származik az államnak, másfelől megöli a spontaneitást. Tudjuk, hogy Marika néni régen egész évben arra készült, hogy a kis ,,szedett-vedett” üvegekbe töltött lekvárját kéz alatt árulhassa a fesztiválozóknak, de nem tehetünk arról, hogy most már a számlázás és a profi csomagolás is alapvető követelmény. Fel is merült a stábon belül, hogy ha elveszett az esetlenség bája a Művészetek Völgye-képből, érdemes-e tovább csinálni, de egyelőre megpróbáljuk. Ha sokkal több negatív visszajelzés jön, mint pozitív, akkor egy idő után le kell mondanunk róla.
A fesztivál továbbra is rengeteget áldoz arra, hogy a helyiek a legváltozatosabb módon meg tudják mutatni magukat és árusíthassák a portékáikat az ide vonzott közönségnek; idén talán minden eddiginél nagyobb mennyiségben. A rendezvény legforgalmasabb pontján, a Malomszigeten működött a Kapolcsi Közös Piac, de a helyi termelők nagy számban települtek ki az Éltető Völgy udvarába is, miközben az egyes falusi portákon minimális adminisztráció mellett kínálhatták saját főztjüket az úgynevezett Kék Abroszos vendéglátók, ami szintén a Művészetek Völgye saját vívmánya. Tudomásunk szerint sehol másutt nem látható ilyesmi.
Persze a vissza-visszajárók panaszaiban az is benne lehet, hogy elmúlt a szép emlékű fiatalságuk. Az ,,itt fáj, ott fáj, pénzem is alig van” helyzetben már szinte biztos, hogy a völgy sem az igazi.
– Milyen viszonyban vagytok a helybéliekkel?
– Fontos látni, hogy a fesztivál anyagi helyzete 2010 után fokozottan megnehezült, a túléléshez be kellett vezetni számos takarékossági intézkedést, ami elkerülhetetlenül sérelmeket és feszültséget okozott szinte minden szereplővel. Ez alól sajnos a helyiek sem mentesültek. De úgy látjuk, hogy idén sikerült teljes egészében, pénzügyi szempontból is rendbe szedni és talpra állítani a fesztivált, így újra lesz több energia a helyiek nagyobb támogatására is.
Az idei évben például észleltük azt a feszültséget, hogy hiába találta meg lényegében minden falubeli a saját munkalehetőségét az óriási látogatószám révén, mégis volt némi sértődés abból, hogy a fesztivál nem közvetlenül foglalkoztatta 10 napra a helybeliek tömegét. Anno Istvánék kezdeményezésére indult a falubeliek alkalmazása völgymunkásként. Az utóbbi években már csaknem többet kerestek, mint a helyszíngazdák és az egész évben olykor csak lelkesedésből dolgozó szervezők. Voltak olyan emberek, akiknek gyakorlatilag azért kellett pénzt adni, hogy ne balhézzanak a falu közepén. Az idén megvontam ezt a keretet, önkénteseket verbuváltam az ország több részéből, és az így felszabaduló pénzt programokra, új helyszínek indítására fordítottuk, hogy nagyobb tömegben térjenek vissza a látogatók.
Az önkéntesek költsége egytizede a helyi völgymunkásokénak, miközben a falubeliek sokkal hasznosabb munkát végezhetnek. Inkább arra bíztattuk őket, hogy a segítségünkkel a szálláshelyek fejlesztésében és kiadásában, a vendéglátásban, a portékáik eladásában, a parkolóhelyek biztosításában próbálják megtalálni a helyüket, ami nekik is több perspektívát ad a jövőre nézve. Ezzel a lépéssel persze negatív hangulatot generáltunk, de kérdem én: ha a nagy fesztiválok, a mi összes versenytársunk önkéntesekkel oldja meg a feladatokat, nekünk miért kellene mesterséges „közmunkával” egyrészt aránytalan költségeket vállalni, másrészt látszólag kényelmes állást adni, de közben gúzsba kötni a falubelieket; akadályozni, hogy nem csak a fesztivál, de a település tényleges fejlődését is szolgáló tevékenységbe fogjanak?
Sajnos nem vagyunk szociális intézmény, nem kapunk akkora állami támogatást, amelynek révén megtehetnénk, hogy önkormányzati és megyei szintű feladatokat lássunk el, szociális alapon foglalkoztassunk munkásokat, sőt a Művészetek Völgyének a saját anyagi túléléséért, a korábbi évek tartozásainak rendezéséért kellett megfeszítetten dolgoznia. De 25 év alatt a helyiek megszokták a fesztivált, és szinte hiába jelezzük az anyagi problémákat, egyfajta nyafogásnak tekintik. Persze igazságtalan lenne azt állítani, hogy ez általános, mert sok szereplőtől kapunk támogatást és megértést, de találkozunk azzal a hozzáállással is, amikor majdhogynem kizárólag elvárások fogalmazódnak meg. Pedig az idei szervezés során szinte havonta tartottunk falufórumokat, ami az elmúlt évekhez képest példa nélkülinek mondható.
– Konfliktusforrást jelenthetnek a falusiak által létrehozott helyszínek is.
– Ma már a helyiek is annyira természetesnek és kihasználandónak tekintik a fesztivált, hogy néha olyan saját helyszínt indítanak, amelynek érzékelhetően szinte csak a bevételszerzés a célja, bármi áron. Így sajnos előfordul, hogy olyat csinálnak, ami egyáltalán nem illeszkedik a fesztivál programkínálatához; számunkra nehezen vállalható, elriasztja a közönségünket, rontja a fesztivál megítélését. Egyetlen kirívó eset is – mint amire az idén volt példa – óriási fejfájást okoz. Egyrészt azért, mert mindig a rossz példa a legfeltűnőbb, másrészt, mert rossz tendenciákat indít el. Ilyenkor megpróbálunk egyezségre jutni, de nagyon nehéz. A narratíva mindenkinél ugyanaz: a ház, a telek az övék, ők helyiek, mi pedig Pestről jöttünk, és mindenbe beleszólunk, holott nem kötelesek együttműködni velünk. Szeretik hangoztatni, hogy el akarjuk nyomni őket, pedig ők is művészi értéket képviselnek. A legutóbbi konkrét eset szereplője a lelke mélyén tudja, hogy a legsilányabb mulatós műfajú zene nem az, de pénzt akar keresni a fesztivál égisze alatt, és ezért akár figyelmen kívül hagyja a rendezvény egészének érdekeit.
A völgystáb
Hogy ne bántódjon meg senki, fontos hangsúlyoznom: azért az idén is az esetek szinte mindegyikében harmonikusan működtünk együtt a helyi udvarosokkal, vendéglátósokkal, talán nagyobb számban, mint bármikor máskor. De a teljes őszinteség kedvéért el kell mondani, hogy konfliktusok is akadtak, és persze, aki kizárólag a saját pecsenyéjét próbálja sütögetni, az ennek érdekében általában hergeli is ellenünk a helyieket, ami megint csak nem könnyíti meg a helyzetünket.
– Gondolom, az sem tetszik sokaknak, hogy míg korábban a falubeliek őrködtek a kiállításokon, ők ellenőrizték a belépőjegyeket, addig most ,,völgyidegen” profi biztonsági szolgálat dolgozik a helyszíneken.
– Nem az történt, hogy a helyi völgymunkásokat lecseréltük biztonságiakra, hanem az, hogy betartjuk a kötelező előírásokat. A West-Balkán-beli tragédia [bővebben itt – a szerk.] után nagyon megszigorították a biztonsági rendelkezéseket. Nyár elején mindig van egy hatósági egyeztetés, körbejárjuk a völgyben a helyszíneket, elmondjuk, mi a tervezett program, és utána meghatározzák, hány biztonsági őr kell területenként. Pont. Nincs apelláta. De ezt nem tudják az emberek, ahogy azt sem, mekkora összeget tesz ki az alapvető higiénés feltételek megteremtése. Egyedül a mobil WC-k díja 5-6 millió forint, a szemétszedésé is körülbelül annyi. És ma már nincs az, hogy az állam átutal 200 milliót, csak el kell költeni. A Nemzeti Kulturális Alap Fesztiválkollégiumától a korábban megítélt tartós támogatáson túl az idei keretből eddig nulla forintot kaptunk fesztiválmegvalósításra. A Nagyon Balaton programhoz csatlakozva – amit egyébként ugyancsak az elszigetesedés, a romlás jelének próbálnak feltüntetni azok, akik valamiért fogást akarnak találni a fesztiválon és a munkánkon – kaptunk 40 millió forint állami támogatást, de azt majdhogynem elvitte a WC-k, a szemétszállítás és a jogszabályban kötelezővé tett biztonsági szolgálat költsége. Ráadásul, szemben a fesztiválok döntő többségével, ahol az önkormányzatok vagy ingyen biztosítják a helyszínt, vagy még támogatást is adnak a szervezőknek, mi mindent a helyiektől bérlünk. De még ezzel együtt is ahol tudunk, falubelieket vonunk be a munkába. A jegyárusító pontjaink működését Kapolcson lakó munkatárs szervezi. Mindig is helyi fiatalokat igyekezett beszervezni, más kérdés, hogy alig sikerült ilyen jelentkezőt találnia. Az önkénteseink koordinátora is helyi csapattag volt, és örömmel vett fel maga mellé a falvakból bárkit, akit csak tudott. Eközben új helyszíneinkhez több esetben kértük, hogy a faluból biztosítsanak szervezőerőt, sajnos sokszor hiába, mert nem kaptuk meg a szükséges segítséget és támogatást. Ez az érem másik oldala, ezt is látni kell.
– Honnan teremtettétek elő a szükséges további pénzt?
– 1-2 millió forintonként szedtük össze szponzoroktól. Én főleg a programokra; innentől nincs olyan elcsúszás, mint a korábbi időszakban volt esetleg, mert művészi vagy akár csak személyes szempontok miatt bevállaltak olyan pluszköltségeket, amik meghaladták a lehetőségeket. Programigazgatóként sok népszerűtlen lépést kellett tennem: lejjebb vágtam minden olyan költséget, ami nem közvetlenül a produkciókat szolgálja, és becsatornáztam azokat a kínált programcsomagjainkba, a művészek tiszteletdíjába. Az a világ is elmúlt már, amikor puszta lelkesedésből, ingyen jöttek fellépni a művészek.
Sokat nyertünk a rengeteg önkéntessel, a helyszíngazdák pedig – a fő feladatokat végző Hegedűs Ágnessel, Szabó Rékával és velem együtt –körülbelül a telefonköltségüknek megfelelő, egyszeri juttatást kapnak. Másodmagammal bonyolítom le a völgy levelezését, az információk frissítését is. Egy normális fizetés évi bérköltsége 4-5 millió forint lenne, ennyiért inkább csinálok egy helyszínt. Hozzáteszem, csak azért engedhetem meg magamnak, hogy a völgyben ingyen dolgozzak, mert a korábbi nemzetközi munkám miatt nincsenek megélhetési gondjaim.
Névjegy: Oszkó-Jakab Natália orosz–magyar családban született, egyetemi tanulmányait Oroszországban és Ukrajnában végezte. Eddigi pályája során már számtalan zenei és különböző kulturális produkciót gondozott. 2014 szeptemberében megszületett első gyermeke, Lilla, akinek érkezésével egy időben kezdte a 25. fesztivál összeállítását is férjével, Oszkó Péterrel.
