Marina és Szergej Gyacsenko: Arszen és a játék hatalma – Metropolis Media Group – fordította H. Fejérvári Margit – 3010 oldal, puha kötés – ISBN 9786155158322
Tényleg a sci-fi irodalom gyöngyszemei közé tartoznak Marina és Szergej Gyacsenko regényei, s bár a „nemzeti jelleg” csak egészen halványan üt át a kulisszákon, mégis van valami ezekben a könyvekben, ami nagyon más, mint a nyugati szerzők termékei. A Gyacsenkóék által teremtett világban van valami „nagyon kelet-európai”, egy nehezen tetten érhető finom kis érzés, amit szinte észre sem veszünk, mégis ott van, mégis hat… és nagyon-nagyon ismerős.
A regény első harmada aggódással töltött el, mert úgy éreztem, hogy valami sunyi módon egy számítógépes-játék ellenes propagandaanyagot akarnak letolni a torkomon, s Arszen, a tizenöt éves főhős csak arra kell, hogy megmutassák, a virtualitás bajnokából miként lesz lúzer a valódi világban. Kifejezetten örömteli mozzanat volt, amikor a cselekmény – a fenti beetetés után – elmozdult egy egészen másfajta, kiszámíthatatlan irányba, s kiderült, hogy a regény világában – amit véletlenül sem kever össze az olvasó a valósággal – a virtualitás és a valóság összeér, át- és átjárja egymást. Nem tudom, Gyacsenkóék ismerik-e azt a – nagyjából egy évtizeddel ezelőtt divatos mondást, miszerint
az Élet egy szar játék, de a grafikája egészen kiváló,
mégis az volt az érzésem, mintha ebből a mondásból kiindulva építették volna fel a világot, amelyben Arszen már nem csak a virtualitásban, hanem a valóságban is képes komoly változásokat létrehozni. Nem kell hozzá más, csak egy egér, aminek levágták a zsinórját, meg erős belső látás. Illetve az egérre nincs is szükség. Arszen nem csak a valóság manipulálást tanulja meg, de azt is, hogy döntéseinek beláthatatlan következményei vannak/lehetnek. Miközben egyre inkább összemosódik a két világ, azonközben Arszen – érthető módon – elveszti a biztosnak hitt támpontokat. Viszonyítási lehetőségek híján azt sem tudja, hogy őt manipulálják, vagy ő manipulál. Elhomályosul a jó és a rossz fogalma, s nem csak a főhős, de az olvasó sem rendelkezik már elegendő támponttal ahhoz, hogy ítéljen. Az erkölcsi/emberi kérdések mélyülése pedig – főhajtást érdemelnek a szerzők! – pedig szinte metafizikai mélységeket karmol. Mindenki ismeri a példázatot a sötét szobában kergetett fekete macskáról! Na, itt nem arról van szó, hogy a macska nem létezik, de ráadásul már a szoba sem. Sőt, a kergető személy léte is kérdéses.
Gyacsenkóék Arszen című regénye mindeközben nem akar mást, mint végigjátszani egy gondolati utat. A kérdés sokkal inkább az, hogy mit akar az Olvasó?
