Elizabeth Little: Amíg a lányod voltam [Dear Daughter] – Libri Könyvkiadó, 2015 – fordította Nagy Gergely – 446 oldal, puha borító, ragasztókötés – ISBN 9789633106051
Azért abban van valami ijesztő, taszítóan vonzó, ha egy regény első lapján egy Paris Hilton idézet található:
Vannak lányok, akiknek még az ereiben is csillám csörgedezik.
Jane Jenkins első pillantásra pont ilyen: végtelenül taszító figura, aki attól sem válik szimpatikussá, hogy ő maga a történet mesélője. Így is pont annyira üres, felületes és „mű”, mint amennyire a legsztereotipebb rémálmainkban gondolnánk. A figura – bár fiktív – pont olyan, amilyennek az amerikai bulvársajtóból hozzánk leszivárgó celeb-csajokat képzelni bírjuk/merjük. A média által gerjesztett hírnéven túl tényleg semmi különös nincs bennük, hacsak nem tekintjük különösnek a végtelenül túlpörgetett fogyasztói világlátást, ahol a szex, a drogok, és a márkás cuccok jelentik a világot, mely legyen bármennyire is csillámporos, kívülről elég szűknek tűnik… ha nem is annyira szűk, mint a börtöncella, ahonnan Jane Jenkins majd egy évtized után szabadul.
Majdnem egy évtizedet töltött a hűvösön, ahová tizenhét évesen került anyja meggyilkolásának vádjával. A történet attól kap igazi csavart, hogy ő maga sem tudja, igazak-e a vádak. Szabadulását nem annak köszönheti, hogy bebizonyosodott az ártatlansága, hanem hogy kiderült, a nyomozás alatt manipulálták a bizonyítékokat.
A börtön nem a jellemfejlődés helye, és Jane nem Jean Valjean, így amikor Elizabeth Little hőse nekilát a nyomozásnak, akkor körülbelül annyira érett és felelősségteljes, mint amikor sittre vágták, s ráadásnak még összeszedett néhány fóbiát is.
Indulhat az álruhás nyomozás…
…aminek a tétje a főhős számára, hogy tisztázni tudja-e a nevét, megtalálja-e anyja gyilkosát, és mellesleg tud-e kezdeni bármit a hirtelen felbukkanó, korábban sosem látott rokonokkal. Az író számára még ennél is nagyobb a tét: vajon Elizabeth Little képes-e elérni, hogy az Olvasó, aki pont olyan celebet kap, amilyen a nagy könyvben sincs még megírva, vajon képessé tehető-e arra, hogy szimpatizálni kezdjen Jane Jenkins-sel? Képesek vagyunk-e empatikusan hozzáállni egy a világban idegenül mozgó, – nagyon művelt, de – belső értékeit a színes magazinokból merítő milliomos nővel, aki úgy viselkedik, mint egy tizenhét éves kamasz?
A fenti kérdésekre adott olvasói válasz az, ami kiemeli Elizabeth Little könyvét a futószalagon készülő krimik sorából, s bár nem állítanám, hogy a könyvnek ott a helye a Modern Klasszikusok sorozatban, de értem (érteni vélem), hogy miért jelenik meg egyszerre huszonnégy országban. A maga műfaján belül a szerző olyasmit alkotott, ami még a megszállott krimifalókat is meghökkentheti.
Nyári olvasmánynak, kikapcsolódáshoz ideális, és még a fordításra sem lehet panasz, a cselekmény fordulatosságához méltó módon gördülékeny. Egyetlen olyan mondatot találtam, ahová a fordítás és/vagy a nyomda ördöge betette a patáját. A 210 oldalon van egy szó, ami megállított, mert vizuális típus vagyok:
A pólója olyan mélyen kivágott, hogy a melle domborulatán a strigákat is láttam, csakhogy velem ellentétben neki legalább volt melle.
Nem hiszem, hogy a közismert kijelentést Könyves Kálmán királyunk kozmetikusként tette volna: „Strigákról, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék.”
Mégis, ez valahogy belefér, olyan mintha szándékos lenne. Legalább annyira, mint az elsőre visszataszító borító, mely – az olvasás során – átalakul. Mármint visszataszító marad, de inkább úgy, mint Quasimodo, s nem úgy, mint egy levágott lófej az ágyban.
