Ritka, hogy egy film egyszerre működik könnyed vígjátékként és hatásos drámaként. Pláne úgy, hogy közben a fogyatékkal élők mindennapjait mutatja be. Nehéz terep ez, ahol az sem szerencsés, ha túl komolyan veszi magát egy alkotás, de az sem jó, ha elvicceli a témát. A Bélier család megtalálta az arany középutat. Imádják is Franciaországban, ahol hat kategóriában jelölték a César-díjra.
Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.
– hallottuk már milliószor a mondást. Eric Lartigau a Bélier család című filmjében kicsit más a helyzet. Jelen esetben inkább arról van szó, hogy néma szülőnek csak lánya érti a „szavát”.
Kapunk egy komplett famíliát, melyben mindenki siketnéma, kivéve a Paula Bélier nevű vagány tinilányt. Kezdhetném úgy, hogy ez egy átlagos francia család, de nem lenne igaz, ugyanis elképesztően szórakoztató figurákról beszélünk. A lány szülei ezer fokon égnek, bár egy szót sem szólnak, olyan temperamentumosak, hogy az olaszok elbújhatnának a hátuk mögött. Az apuka (Rodolphe) még a kisváros polgármesteri címét is megpályázza. Közben kiderül, hogy Paula istenadta énektehetség. A csiszolatlan gyémánt lehetőséget kap, hogy egy menő párizsi zeneiskolában fejlődhessen tovább. Ekkor kerül válaszút elé: el kell döntenie, szeretett családjával marad egy tanyán, ahol kecskesajtot kell készítenie, vagy megvalósítja álmait Párizsban.
Eric Lartigau érzékenyen nyúl a siketnémaság témájához. Nem kezdjük el sajnálni a Bélier családot. De nem is nevetünk rajtuk, inkább velük együtt kacagunk. Ülnek az okosan kidolgozott poénok, amik szerencsére nem a bugyuta amerikai vígjátékok szintjén mozognak. Persze altesti humorral itt is találkozunk, de ezeket úgy csomagolja újra a rendező, hogy egyetlen poént sem érzünk ízetlennek, túlzónak, erőltetettnek. Közben szembesülünk vele, milyen kihívásokkal kell megküzdenie egy siketnémának a mindennapi életben, és azt is látjuk, hogy ezeket milyen könnyedén győzik le szereplőink.
Az egyik legnagyobb figura a szakállas-pajeszos édesapa, Rodolphe Bélier, aki folyamatosan ontja a poénokat. Az őt alakító François Damiens zseniálisan játszik: mondhatjuk, hogy szó nélkül feladta a leckét színésztársainak. A jóságos, folyton affektáló szőke anyuka, Gigi Bélier (Karin Viard) is imádni való a maga hóbortjaival. És persze nem feledkezhetünk meg a főszereplő Pauláról sem, akinek kitűnő énekhangja szolgáltatja a filmben a drámát. Merthogy a Bélier család egy ideig könnyed családi vígjátékként zakatol, aztán egyszer csak fordul egyet, és átcsap drámába. Ráadásul egészen hatásos drámába. A siketnéma család egyetlen nem siketnéma tagja éneklésre adja a fejét, és lehet, hogy emiatt kénytelen elhagyni szeretteit. Ráadásul a szülők még csak nem is hallhatják, milyen meseszép hangja van lányuknak. Ha ez nem ironikus, akkor semmi sem az! Visszatérve Paulához, az őt alakító Louane Emera a való életben is énekes, a The Voice tehetségkutató második évadjában az elődöntőig menetelt. Énekhangját a filmben is meg-megcsillogtatja, miközben a maga bájos természetességével színésznőként is jelesre vizsgázik.
Kíváncsi voltam, vajon megmutatja-e a rendező, hogyan látja egy siket apuka-anyuka, amikor szeretett lánya dalol. Eric Lartigau lecsapta a magas labdát, Paula egyik fellépésénél egyszer csak megszakad a hang, és csak a tátogó lányt látjuk, miközben ragyogó szemekkel figyeli szüleit. Meg kell hagyni, hatásvadász jelenet, ahogy az is, amikor Paula éjszaka a kertjükben ad szerenádot édesapjának.
Az ének gyakorlatilag szimbólumként jelenik meg az alkotásban: Paula a család hangja, ez a hang pedig a szülők őszinte szeretetének és gondoskodásának köszönhetően ilyen szép és tiszta. Szép és tiszta, ahogy a film is. A Bélier család könnyed, laza vígjátékként és drámaként is átment a vizsgán, úgyhogy bátran beülhetünk rá a moziba.
