Semmit nem határoztam el előre, majd alakul, ahogy alakul.
A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda július 24-én mutatja be Ernest Thompson Aranytó című darabját, amelynek egy idős házaspár a főszereplője. Az éppen nyaraló Ethel (Vári Éva) és Norman (Benedek Miklós) életébe váratlanul betoppan egy unoka, akit ajándékba kapnak a sorstól. Az előadás kapcsán Norman megformálójával beszélgetett L. Horváth Katalin.
– Úgy tudom, az ön ötlete volt, hogy az Orlai Produkció színre vigye Thompson darabját. Jutalomjátékot szeretett volna maguknak?
– Mondhatni. Az A nagy négyesben is együtt játszunk Vári Évával. A darabban négy, művészotthonban élő idős operaénekes arra készül, hogy egy Verdi-gálaesten előadják a Rigoletto kvartettjét. Van egy jelenetünk, amelyben arról beszélgetünk, hogy nem kéne botot használni a színpadon, úgy elegánsabb lenne, majd leülünk, és Éva a szerepe szerint felteszi a kérdést: mit kezdünk magunkkal a Rigoletto után? Egyszer ,,igaziból” is megkérdezte tőlem, mit csinálunk, ha ennek vége van, és azt válaszoltam: akkor jön az Aranytó. Miután elolvasta a darabot, megszületett a gondolat, hogy odaadjuk Orlainak; biztos neki is megtetszik. És tényleg. Zöldi Gergely kiválóan lefordította, nagyszerű dialógusokat írt bele, aztán felkérték Gálffi Lászlót rendezőnek, és íme, megvalósult az ötlet.
– A darabban újra értelmet kapnak az élete delelőjén már túl jutott Ethel és Norman mindennapjai. Az önök privát életében ugyanezt jelenti a remek játéklehetőség.
– Tényleg így van. Sokszor mondják, hogy nem írnak szerepeket öregeknek. Dehogynem írnak! Engem egyszerre négy nagyapaszerep is elért. Így, közel a hetvenhez, elgondolkodtam a darabok filozófiáján. A Napsugárfiúk, az A nagy négyes, az A folyón túl Itália és most az Aranytó is arról szól, hogy az ember utolsó pár évében egyszer csak tartalma, értelme lesz az életnek. Újra van dolgunk. A Négyesben művészek vagyunk, készülünk egy előadásra, a Napsugárfiúk két komikusa negyven év után szintén megint előad valamit. Az Itáliában az unoka készül a világ túlsó végére költözni, mert ott kap munkát, de a nagyszülők nem akarják elengedni, és azon szorgoskodnak, hogy valamivel otthon tartsák. Az Aranytóban pedig a várva várt kisunoka helyett hirtelen megjelenik egy kamasz, aki új lendületet ad Ethelnek és Norman-nek. A legnagyobb dolog, ami egy idős emberrel történhet, az, hogy fontosnak érzi magát és a célt, amit el akar érni.
– Színészként érzi a korát?
– Amikor ilyen rengeteg szövegem van, mint most, akkor igen. Majdnem hetven oldalt beszélünk végig ketten Évával…
– Nehezebben megy már a tanulás?
– Az nem, inkább attól félek, hogy elfelejtem a szöveget. Még soha nem kellett súgóra hagyatkoznom.
– Mennyire rokon a szerepbeli figura a sajátjával?
– Teljesen magaménak érzem.
– Akkor nem kell nagyon mélyen magába ásnia ahhoz, hogy előhozza azokat a jellemvonásokat, érzelmeket …
– De! Gálffi követeli, hogy nagyon mélyre ássak magamban, és Évától is ezt várja. A Négyest is ő rendezte, de ez a darab még annál is jobban érdekelte. Gondolom, az izgatta, hogy miért olyan sikeres a világon mindenhol. Megtalálta azokat a pontjait, amiktől minden jelenet igazan, hitelesen szól valamiről, nem pedig felszínes társalgás. Rengeteg olyan dolgot észrevett, amire magunktól nem figyeltünk volna fel, és ehhez bizony mélyre kellett ásni. Sokat vitatkozott, veszekedett velünk, de megérte. Remélem, ez a színpadon is meglátszik majd.
– Többet ígér az előadás könnyű nyár esti szórakozásnál?
– Nem gatyaletolós vígjáték, amit mire kiérnek a színházból, már el is felejtenek a nézők. Sokat mutat a világunkból. Például azt, hogy mit jelent negyven év együttélés után a szeretet, az egymásra utaltság. A nagyon aktív feleség mindent megtesz, hogy a férj teljesíteni tudjon az egyetemi tanári állásában. Végigharcol egy életet úgy, hogy nincsenek jóban a lányukkal; kezeli a kicsit depressziós, életunt professzort. Amikor az Aranytónál lévő nyaralóba váratlanul megérkezik a negyvenéves gyerekük a vőlegényével, akinek van egy kiskamasz fia, meg kell tanulniuk közeledni az újdonsült unokához. Korábban nem tudták, milyen ragaszkodni egy gyerekhez, törődni vele, átadni neki a tudásukat, és most ez a fiú kárpótolja őket mindazért, amit a saját lányuknál elvesztegettek. A darabból az is kiderül, hogyan lehet az érzelmeket úgy adagolni, hogy a szeretet ne giccses ütyürke-pütyürkézésben nyilvánuljon meg, hanem a közösen töltött idő, a játék örömében. Az öreg házaspár elkezd újra élni, ötletelnek, mindig kitalálnak valamit. A gyereknek még nem volt könyv a kezében, de ők ráveszik az olvasásra, és ami ennél is fontosabb: horgászni tanítják.
– A való életben szokott horgászni?
– Nem. A kártyaasztal mellett végig tudtam ülni órákat, de a vízparton soha, még a Nemzeti Színház siófoki üdülőjében sem, mert rettentően untam. Most kellett megtanulnom, hogy egyáltalán hogyan kell fogni a botot, mert természetesen rosszul tartottam. Gálffi fáradhatatlanul, derűsen veszekedve mindig rám pirított, mondván: a víz lent van!
– Vári Éva harminc év után azért nem akarta tovább játszani Piaf szerepét, mert – ahogy mondja – nem mehet be járókerettel a színpadra. Ön is kitűzött magának valamilyen határidőt?
– Semmit nem határoztam el előre, majd alakul, ahogy alakul. Rengeteg felkérésem van, és egyelőre hál’ istennek bírom a munkát. Az Aranytóban a professzor évek óta próbálja kifogni Waltert, a pisztrángot. Walter maga a feladat. A nagy küzdelem szimbóluma, mint Az öreg halász és a tengerben. És az elmúlásé is, ami persze engem is foglalkoztat. Annyian mennek el hirtelen. Biztosan azért is, mert borzasztóan idegesek és bizonytalanok az emberek. Rettenetes ez a megosztottság! Ahelyett, hogy zenét hallgatnánk a rádióból, azt figyeljük nyugtalanul, hogy milyen szörnyűség történt már megint az országban, ki mit mondott, milyen törvényeket fogadtak el.
– Dolga egy művésznek, hogy tegyen az egyre sűrűsödő gyűlölet ellen?
– Az, hogy kiüljünk egy tribünre, nem dolgunk, de a produktumokkal, egy-egy előadáson belül igenis le kell tennünk a voksot ellene. Az Aranytó is egyfajta állásfoglalás. Nem véletlenül fordították le több mint harminc nyelvre, játszották legalább negyven országban, még a Távol-Keleten is, és éppen mostanában készülnek musicalt írni belőle. Olyan hétköznapi problémákról szól nagyon emberien, amelyek mindannyiunkat érintettek, érintenek vagy érinteni fognak. Színészként és rendezőként sok kabarét csináltam. Azokban is mindig benne volt a véleményem a világról.
– Jut eszembe a kabaréról: tudunk még úgy isten igazából röhögni?
– Nem. Inkább sírunk. De hát azok is elmentek, akik eddig röhögtettek. Nagyon hiányoznak a mai, sokszor elviselhetetlenül feszült életünkből. A még köztünk lévő mesterek pedig, Spiró, Esterházy, Parti Nagy, akik úgy tudnak gondolkodtatni, hogy egyik szemünk sír, a másik nevet, csak ritkán írnak darabokat.
– Fullajtár Andrea a doktori disszertációjához végzett egy felmérést, amelyből kiderült: a színészek több mint nyolcvan százaléka átesett már krízisen. Vagy azért, mert túl sokat dolgozott, és benne ragadt egy-egy nehéz szerepben, vagy azért, mert éppen nem volt munkája. Nem tanítják meg őket, hogyan kezeljék a stresszt, ezért is sok köztük az alkoholista és a drogfüggő. Ön milyen módszert talált arra, hogy levezesse a megterhelő szerepek feszültségeit?
– Nehéz dolog ez, mert ami a színpadon történik, játék ugyan, másfél-két óra múlva abbamarad, de a darab akkor is tovább él bennünk, amikor már lement a függöny. Az ember nyilván megpróbál lazítani. Előadások után beültem Szacsival [Szacsvay László színművész – a szerk.] egy kocsmába két-három italra, vagy kisétáltam magamból a feszültséget, esetleg csajoztam egy kicsit. Talán a 2002-es Prospero-szerep a legemlékezetesebb. Az A vihar nagyon nehéz volt, már csak azért is, mert nem éreztük késznek. Úgy igyekeztünk oldani a stresszt, hogy minden egyes előadás egy új próba volt.
– A valóságban is többszörös nagypapaként mit gondol, mivel lehet felvértezni az unokákat az egyelőre nem túl biztatónak tűnő jövőre?
– Tibor fiamék rengeteget foglalkoznak az unokáimmal, és mivel egy házban lakunk, mi is sok időt töltünk velük. Nincs biztosabb felvértezés annál, mint ha okosan és jól játszunk, beszélgetünk a gyerekekkel. Az a tisztesség, munkabírás, tapasztalat, amit átadunk nekik, komoly alapként felnőttkorukban is segíteni fogja őket abban, hogy jól döntsenek.
