A kicsi fejéhez kaptunk. Amikor kinyitotta a szemét, és négyet-ötöt pislogott, megdörzsölgettük a homlokát. A férjemék újságjában lévő cikkek szerint vonzódunk azokhoz az állatokhoz, amelyek az emberi nem kicsinyeire hasonlítanak. Egy fekete szőrrel benőtt arcban is fölismerjük a csecsemőarc jellegzetes arányait. A férjem megszorította a tarkóm, ahogy az edzőmtől látta egy gyerekkori videofelvételen, és beült a kormány mögé. Puhábban váltott sebességet, mint korábban, az első ülések között pedig újra és újra megjelent a keze. Azon gondolkodtam, megijedtem-e, mikor a gyógyszertári zacskó a kicsi fejére esett.
Az utcánk. A lándzsás kerítésünk. A házunk. A férjem befarolt a kapubejáróhoz, aztán kitárta az ajtót. A kezemnél fogva húzott ki a hidegbe. Új életünk első napja, mondta, és átölelt. Kiemelte a kocsiból a mózeskosarat, és megkérdezte, hogy akarom-e vinni. Persze hogy akarom. Sántikálva elcipeltem az ajtóig, de nem tudtam, lerakhatom-e, amíg a kulcsomat keresem. Hiszen a bevásárlókosarat se szoktam a földre tenni. Ha például kutyánk lenne, ezentúl láncra kéne vernünk szegényt. Azért csak letettem. Amikor a házba léptem, megfeledkeztem a riasztóról, és a férjem az utolsó pillanatban ugrott a számlaphoz, hogy begépelje a kódot. Az évet, amikor először jutottam ki olimpiára.
Amíg a férjem teát főzött, helyet kerestem a kosárnak, és ez nem is volt olyan egyszerű, hiszen évek óta mindennek megvan a helye. Leroskadtam a kanapéra. Nem volt erőm levetkőzni, és arra gondoltam, hogy személyiségvonás. A férjem azt kiabálta, hogy ha amerikai konyhás nappalit csináltattunk volna, most egy pillanatra sem kellene minket szem elől veszítenie. Pedig az amerikai konyhát annak idején éppen ő ellenezte.
Nem szívesen gondoltam arra, hogy a mózeskosár foltot hagyhat a szőnyegen. A kabát rám melegedett. A kötött kesztyű passzé része alatt viszketett a bőröm.
A férjem poháralátétet keresett a teával teli bögréknek, aztán lehúzta a kabátom cipzárját, a kesztyűmet. Legöngyölte a nyakamról a sálat. A mózeskosarat a kanapé sarkába ékelte, és a térdére tenyerelve a kicsi fölé hajolt. Néhány pillanatig az járt a fejemben, hogy elhamarkodtuk a névadást. Mi van, ha a kicsink már most is valamilyen? Mi van, ha nem találtuk el a tulajdonságait? Amikor a férjemnek lapzárta után jut eszébe a helyes cím, az estét a verandán tölti, és bort iszik sör helyett.
A kicsi homlokán piros foltot hagyott a gyógyszertári flakon. Nem akart a férjemre nézni, keresett valamit a tekintete: talán engem, talán a kórházban megszokott tárgyakat. A pelenkázóasztalok fölötti zsinóron például a nővérek ügyeleti beosztása lógott. Három napon át bámultam kintről, az üvegfalú folyosóról, ahogy a tollak a csecsemők feje fölött himbálóznak. Szerinted fölismer minket?, kérdezte a férjem, és a kicsi nyakába csókolt. Belekortyoltam a teába. Mi vajon megismernénk őt? A gyógyszertári flakon nyoma nem maradandó.
Láttam, hogy a poháralátét olimpiai karikái megfakultak. Levettem a cipőt. Amikor kibújtam a kabátomból is, a zsebéből kihullott a ciánkék cédula. A férjem lehajolt érte, és gépiesen a dohányzóasztalra tette. Más férfiak nem szeretik, ha a feleségük zsebéből cetlikre írott telefonszámok hullanak. Fogtam a papírt, és gyorsan a papírkosárba dobtam. A szobatársnőm telefonszáma, mondtam jó hangosan.
Megkerestem az aloé verás flakont, és kimentem a fürdőszobába. Behajtottam magam mögött az ajtót. Levettem a nadrágomat, félrehúztam a bugyit. Összeszorítottam a fogam, és a combhajlatomra permeteztem a habot. A hab hideg volt, magától fúvódott föl a combomon, és azt gondoltam, jó volna, ha minden ilyen hideg lenne. Szerettem volna máshová is fújni belőle, hogy alaposabban megfigyelhessem a növekedését. Nyílt az ajtó. Megijedtem. A férjem a karján tartotta a kicsit, és ritmikusan rugózott vele föl-le, mint apa és gyermeke a családi filmeken. Kecsesen kinyújtott ujjal támasztotta a kicsi koponyáját, ahogyan korábban anyám barátnője mutatta nekünk egy vörös hajú lencsibabán. Közben mosolygott. Menj ki, mondtam neki, légy szíves. Nem tudtam, helyes-e, hogy egyes számban beszélek hozzá, mint a szülés előtt.
Belebújtam a hálóingembe, amit négy napja akasztottam a ruhakampóra, amikor már a taxit vártam.
A hálóinget két ujjam közé csippentve tartottam el a testemtől, hogy ne tapadjon a sebbe, közben visszasántikáltam a nappaliba. Elhelyezkedtem a fotelben, amiből a férjem már eltávolította a magzatvíz nyomát. Átolvastam a kávéfoltos zárójelentést, ásítozva lapozgattam a kicsi papírjait. Az oltási könyve. A pendrive, amire a kitolási szakaszban készült hangfájlt mentették el a kórházi dolgozók: kicsifölsír.wav. Kimerült vagy, mondta a férjem. A karomba fektette a kicsit, és lágyan megcsókolta a homlokomat. Ha hordanék sapkát, gondoltam, a márkajelzés esne oda.
A kicsi a hálóing dekoltázsát tépdeste. Nem értettem, honnan tudja, mi az a gomb. Szoptatás közben a könyvespolc és a vitrin közti, fényképekkel telezsúfolt falfelületet néztem. A férjem havonta egyszer mosogatószeres vízzel, mikroszálas kendővel törli át a képek üvegét. Amikor összeházasodtunk, a barátai kölcsönkérték az országos bajnokságokon készült videofelvételeket, a rokonai pedig elárasztottak minket képakasztóval meg képkerettel, hogy ki tudjuk állítani a legjobban sikerült sportfotókat. Nem értem, miért sajnálja a férjem, hogy sportoló koromban – centis hajjal, nyúlánk, izmos lábbal – nem ismerhetett, mindenesetre, ha tréfálkozik, tájszólásban beszél. Úgy mondja, ösmer. Néha közvetlenül azután szeretkezünk, mikor így mond valamit.
A kicsi elbóbiskolt a mellemen. Óvatosan fölálltam vele, és befektettem a bölcsőbe. A férjem a szőnyegre térdepelt, és ringatni kezdte a bölcsőt. Elgondolkozva suttogta: egyszer szeretne írni valamit az apaságról, de nekem az volt a benyomásom, hogy mielőtt megszólalt volna, a szájában már készen várakoztak a szavak – úgy éreztem, hogy már a teherbe esésem előtt is az apaságról akart írni. Nagyon sokáig ringatta a kicsit. Láttam, hogy a szőnyeg vastag, puha bundája a ringatás minden üteme után megpróbálja kirúgni magát, és a szálak elkezdenek kiegyenesedni, de a bölcsőtalp minduntalan letapossa őket.
Megértettem, hogy a sportrelikviáknak ebben az új életben nincsen többé helyük. Föltápászkodtam, és megkerestem a vitrin kulcsát. Kinyitottam a zárat, amit a biztosítóval kötött szerződés miatt kellett az üvegajtóra szereltetnünk. Az érmeket beledobáltam a kupákba, a kupákat pedig egy nagy bevásárlószatyorba, de közben észrevettem, hogy a férjem abbahagyta a bölcső ringatását. A fényképeket leakasztottam a szögről, aztán az országos bajnokságokon készült videofelvételekkel együtt behajigáltam abba a dobozba, amiben nemrég a barátoktól kapott gyerekjátékokat és kinőtt ruhákat hoztuk haza. A dobozt letakartam egy konyharuhával. A férjem ijedten nézett, de én nem hagytam magam elbizonytalanítani. Az újságban, aminek dolgozik, az áll, hogy nem egészséges, ha az anya műveltebb, gazdagabb vagy ismertebb, mint az apa. Talán még a férjem is írt ilyen cikkeket.
Vállamra lendítettem a kupákkal teli bevásárlószatyrot, aztán kicipeltem a garázsba. Amikor visszamentem a dobozért, a férjem már az ajtóban állt. Megmarkolta a csuklóm, és nem eresztett. Dulakodni kezdtünk, egy kicsit megrúgtam a térdét. A testét idegennek, keménynek és merevnek éreztem. Amikor sikerült kiszabadítani a karom, megragadtam a fotókkal teli kartondobozt, és sírva szaladtam ki vele a garázsba. Napokba telt, míg a férjem beletörődött a változásba. Sőt, talán hetekbe. Már fogzott a kicsink, mikor átkódolta a riasztót, leglettelte a szögek helyét, kifestette a nappali falát. Ha a garázsban akad dolgom, mert kifogytunk a pelenkából, az ásványvízből vagy a mosóporból, nagy ívben kikerülöm a dobozt. Attól félek, hogy ha föllebbentem a konyharuhát, a fotók üvegén ott találom a barátaink, a férjem vagy éppen a kórházi szobatársnőm ujjlenyomatát.
