Kín, gyönyör, cseresznyevirágos bánat
Kitano Takeshi: Fiú, Scolar Kiadó, Fordító: Lázár Júlia, oldalak száma: 140, internetes ár: 2 370 Ft
Szokásommal ellentétben most egy régebben, egész pontosan öt éve megjelent könyvről írok. Mondhatják néhányan, hogy ennek meg mi értelme, hiszen a könyvajánló és kritika elsődleges célja abban segíteni az olvasót, hogy a napi ajánlatban eligazodhasson, arról kapva információt, ami itt és most fontos. Ez igaz! Ám, ha jobban belegondolok, a most következő írással így sem lehet semmi gond, mivel Kitano Takeshi könyve olyan, ami itt és most fontos.
Piros pötty a csecsemők hátsóján ide vagy oda, tény, hogy a japán és a magyar kultúra, szemléletmód, hagyomány, életmód és világnézet ég és föld! Csupán a példa kedvéért: egyszer egy japán lánnyal beszélgettem, aki, miután megkérdeztem tőle, szerinte mi a legmarkánsabb különbség a népeink között, rövid töprengés után így felelt:
Nálunk ott kezdődik az igazi szex, ahol nálatok a perverzió.
Nos, azt hiszem, ilyen érdekesen még sosem mondták a szemünkbe, hogy unalmasak vagyunk.
Kitano Takeshi japán humorista és kultfilmrendező Fiú című kötetében három novellát találunk. Mielőtt azonban továbbmennénk, tisztáznunk kell néhány dolgot. Az 1947-ben született Kitano pályafutását valóban stand-up humoristaként kezdte, Beat Takeshi néven, majd később televíziós talk-show-kat, és maga tervezte játékműsort is vezetett. Utóbbiban, mely Szellemkastély címen futott, Kitano teljesíthetetlen feladatokat adott a játékosoknak, majd mikor elbuktak, rezzenéstelen arccal (ebben féloldali arcidegbénulása is segítette!) megalázó büntetéseket osztott ki rájuk: a nézők imádták! (japán barátnőmnek pedig, úgy tűnik, igaza volt: náluk ott kezdődik a játék, ahol mi már szadizmust orrontunk.)
Később Kitano kultikus filmszínésszé és rendezővé vált. Alkotásai általában a lírai romantika és a brutális erőszak elegyéből állnak, s bár hazájában is kedvelik, igazi népszerűségre Európában és az USA-ban tett szert véres gengszterfilmjeivel.
És akkor most felejtsük el mindazt,
amit eddig Kitanóról megtudtunk, ugyanis Fiú című kötetének történetei kicsit sem olyanok, mint lelki terrorra épülő tévéműsorai vagy véres-henteselős mozifilmjei. Kitano novellistaként döbbenetesen érzékeny, finoman, már-már éterien mesél. Mindhárom történetének gyerekek, kiskamaszok a főszereplői és egyben narrátorai. A Bajnok kimonóban című írás könnyű ecsetvonásokkal tárja elénk, milyen japán kölyöknek lenni – hát, nem egy magyar leányálom! A Csillagbölcső egy széthulló család finom, halk szavakkal elregélt története, mely drámai ugyan, de mégis olyan, mintha csak egy haikut olvasnánk. A harmadik novella az Okamesan címet viseli, s talán a legerősebb, legmegrázóbb történet, amit a kamaszkor kínjairól és a felnőtt világ kegyetlenségéről Kitano tollából olvashatunk.
Ez a japán fickó zseniálisan méricskéli a kínt,
a gyönyört, a szelíd bánatot, a rideg kegyetlenséget és a cseresznyevirágos költőiséget. Írásaiban nincs semmi brutalitás, mégis úgy érezzük, hogy csontunk tört, zsigereink kifordultak és megállíthatatlanul hull a könnyünk szegény kölykökért, persze hiába. Kitano novelláin érezhető, hogy írójuk élete során valószínűleg tényleg megjárhatta a poklok legalját, ám visszatérve közénk nem akarja ránk zúdítani, amit ott tapasztalt, hisz sejti, azt úgysem bírnánk elviselni, ezért inkább csendesen, mindenféle hatásvadászat nélkül mesél.
Három novella a japán kamaszokról.
Nincs bennük vér, halál, sem – látszólag – nagy és visszavonhatatlan tragédia. És mégis összefacsarodik a szív, görcsbe rándul a gyomor, és az elme megretten a felismeréstől, hogy bár egy bolygón élünk mi magyarok és japánok, ahogy a világot látjuk, az bizony gyönyörű, izgalmas, meghökkentő különbségeket mutat (szóval ennyit a csecsemőhátsókon virító piros pöttyökről, drágáim!).
