Mircea Eliade: Maitreyi – Bengáli Éjszaka – Helikon Kiadó, 2015 – fordította Vallasek Júlia – 196 oldal, keménytábla, védőborítóval – ISBN 9789632275871
A Maitreyi című regény olvasása közben elmorfondírozhatunk azon, hogy érdemes-e/lehet-e elvonatkoztatni a szerzőtől és a kortól, s magát a szöveget szemlélni. A bukásra ítélt gondolatkísérlet kapcsán sok érdekes szemponttal lehet kísérletezni, s közben – kivételesen! – irigykedni azokra, akik Mircea Eliade életművének megismerését a Maitreyi-vel kezdik.
Eliade találkozhatott akár Amrita Sher-Gil festőnővel is…
Eliade ezt a regényt 1933 elején írta, s benne a kalkuttai egyetemi idők tapasztalata csapódott le. Nincs valódi ismeretem arról, hogy milyen lehetett a román közízlés azokban az időkben, de biztos, hogy a regény nagyobb visszhangot válthatott ki, mint amit manapság a legprovokatívabb művek. Pedig ma nem a vitathatatlanul fülledt erotikája miatt lehet fontos ez a regény, hanem – és itt jön az el-nem-vonatkoztatás! – azért, mert két egymástól teljesen idegen kultúra találkozásnak mikéntjéről gondolkodik. A regény főhőse Allan, miközben szerelmi viszonyba keveredik indiai munkaadója lányával, azonközben megmutatja az Olvasónak, hogy mennyire lehetséges (lehetséges-e) magunkra öltenünk egy tőlünk idegen kultúra külső és belső kellékeit.
Allan elsőre csak játéknak és spórolási lehetőségnek tekinti, hogy egy helyi családnál lakhat, bengáliul tanulhat, megismerheti a belülről azt az egzotikumot, ami az európai embernek „kívülről” csak elmaradottság és babona. Maitreyi, a szépséges és elérhetetlennek tűnő indiai lány barátsága is csak játék eleinte. Bár az első pillanattól kezdve erotikusan túlfűtött játék, mely szükségszerűen csap át szenvedélyes – és kölcsönös – szerelembe.
Eliade szépírói rafináltságát (és a fordító ügyességét) dicséri, hogy a legextatikusabb jelenetek a könyv második negyedében vannak, a játszadozás után, de a beteljesülés előtt, ahol a potencia majd’ szétrobban, hogy aktussá legyen. (A potencia és aktus szavakat természetesen Aquinói Szent Tamás szerinti értelemben használtam!)
Arra kért, húzzam le a szandálomat, és érintsem a lábamat a lábához. Az első érintést sosem felejtem el. Minden addig átélt féltékenységért kárpótolt. Tudtam, hogy bokája, lábszára önfeledt mozdulataiban Maitreyi teljesen átadta magát nekem, úgy, ahogy még senkinek nem adta soha. […] Senki nem hazudhat olyan istenien, hogy becsaphasson ezzel az érintéssel – gondoltam magamban. Lábfejem akaratlanul felcsúszott a lábszára mentén, egészen a térdhajlatáig, amelyet észveszejtően kívánatosnak és forrónak éreztem, amelyet barnának és szűznek képzeltem, mert kétség nem férhet hozzá, hogy emberi test érintése nem emelkedett még eddig a pontig. Abban a kétórányi ölelkezésben (mert vajon mi más lett volna bokánk, lábszárunk egymáshoz simulása?) […] jobban átéltem és jobban megértettem lényét, mint korábban, a hat hónap próbálkozás, barátság és kezdődő szerelem alatt. Sosem tudtam biztosabban, hogy birtokolok valamit, hogy valami abszolút a birtokomban van.
– olvashatjuk a 84. oldalon, s innentől már sejthető, hogy nincs megállás. Kéjsóvár és kielégületlen olvasóinkat megnyugtathatjuk, hogy a későbbiekben megtörténik minden, ami megtörténhet, a drámára fogékonyaknak pedig azzal a „jó hírrel” szolgálhatunk, hogy a kapcsolat kitudódik, s tragédiába torkoll. (Akit ez a vonal érdekel, annak nyugodtam ajánlhatjuk a Bengáli éjszakák című 1988-as filmet Hugh Grant főszereplésével.)
Akik viszont azt gondolják, hogy több van Eliade szavai mögött, mint amit az ázsiai szexturizmus jelent a mai európai embernek, az nyugodtan elmerenghet – Mircea Eliade egyéb műveinek tükrében – a kultúrák és vallások találkozásáról, a megismerésvágy szerelemhez hasonló extázisáról, a kölcsönösen előnyös együttélés lehetőségeiről. És az előítéletekből és biztos biztosnak vélt tudásból épített ledönthetetlen kerítésekről, melyek embert választanak el embertől, legyen szó európairól és indiairól. Vagy „csak” férfiról és nőről! Az, akit a boldogságvágy mozgat – mindegy, hogy a tudás extázisáról, vagy egy oltári toszásról van szó – nem spórolhatja meg a szenvedést.
