Robert A. Heinlein: Ajtó a nyárba [The Door into Summer] – Metropolis Média Group/Galaktika Fantasztikus Könyvek – fordító: Joó Attila – 240 oldal, puha kötés – ISBN: 9786155158728
A világ szerencsésebb – másként szerencsétlen – felén Isaac Asimov és Arthur C. Clarke mellett szokás emlegetni Robert A. Heinlein-t (1907-1988), műveivel nem csak a sci-fi-re, de a szélesebb irodalomra is hatást gyakorolt. Ha lenne egy működő időgépünk, akkor érdemes lenne visszaugrani az időben, és saját korában kiadni a regények magyar fordítását. Megfelelő eszköz hiányában a Galaktika Fantasztikus Könyvek most, a XXI. század második felében látott hozzá a hiánypótláshoz.
Az AJTÓ A NYÁRBA egy letehetetlenül izgalmas, sodró lendületű mű; értékéből nem von le semmit, hogy a szerző két hét alatt megírta. Megszokhattuk, hogy azok a regények, melyek úgy játszódnak a jövőben, hogy az már múlt az Olvasó számára, általában elveszítik vonzerejüket és a kukában landolnak. Kit érdekelnek már az elmúlt ezredfordulóra időzített világvége történetek, s visszanézve fakónak tűnő apokaliptikus víziók? Jelentőségük és fejthetőségük egy tőről fakadt: a borzongató víziók a közeljövőt próbálták láttatni.
Heinlein regénye először is szórakoztató, a főhős Daniel Boone Davis, bár élete a találmányok körül forog, mégis elsősorban inkább ember. Egy olyan fazon, akit átvert a szeretője és a legjobb barátja és – nem mellesleg – legjobb barátja Petronius Méltóságos Úr, a sokat látott és mindig harcra kész kandúr. A regényben feltűnő találmányok – jórészt a háziasszonyok munkáját – első blikkre nem tűnnek annyira jelentősnek, hogy tapsikoljunk Heinlein látnokságának örvendezve, de ha belegondolunk, hogy mennyit változott a nők társadalmi szerepe a regény megírása óta, akkor elkezdhetünk kételkedni saját ítélőképességünkben.
Az Ajtó a nyárba – csak viszonyításként jegyzem meg, hogy az ’56 utáni megtorlások idején íródott – pont attól válik fontossá, hogy nem fontoskodik. Az időutazást, ha a jövő felé irányul, akkor a hibernációval teszi elérhetővé 1970-ben; ha a múltba akarnánk visszatérni, akkor pedig (2000-ben) egy zseniális, de mellőzöttsége miatt szétcsúszott tudós szigorúan titkos időgépe áll rendelkezésre. Bár Daniel Boone Davis kétszer jár a hetvenes évek elején, és kétszer is megérkezik az ezredfordulóra, Heinlein képes arra, hogy elkerülje az időparadoxonok feletti parázást (amitől a sci-fi-k egy része nem képes megszabadulni).
Mindegy, mi az igazság ezzel a világgal kapcsolatban – nekem ez a világ tetszik. Megtaláltam a Nyárba Nyíló Ajtómat, és többé nem akarok utazni az időben, mert félek, hogy nem a megfelelő megállónál szállok ki. lehet, hogy a fiam utazik majd, de ha megteszi, szólok neki, hogy „előre” menjen, ne „vissza”. „Vissza” akkor megyünk, ha vészhelyzet van. A jövő jobb, mint a múlt. A gyászhuszárok, romantikusok és buták ellenére a világ egyre jobb lesz, mert az emberi ész, alkalmazkodva a környezetéhez, jobbá teszi. Kézzel… szerszámokkal… józan paraszti ésszel… tudománnyal és mérnöki munkával.
– állítja a regény főhőse… s az egész regényből sugárzik, hogy – abban a két hétben, amíg a regényt írta – így gondolkodott Robert A. Heinlein is. Tudományos-fantasztikus regények esetében ritkaságnak számít az ilyen szemlélet, s ha időm engedné, kondicionálnám magam arra, hogy magamévá tegyem ezt a szemléletet. Lehet, hogy ment a világ a könyvek által előbbre?
