Közeledtünk a dombtetőhöz. Leszállt a szürkület. Az ég színe a boréhoz hasonlított, a nyugati felhőkön még tükröződött a lemenő nap fénye, bár mi már nem láttuk a napot. Lebukott a horizont alá.
– Ha felérünk, majd meglátja. A dombtető teljesen lapos.
Hozzá akartam szólni, hát azt mondtam: – Ahonnan én jövök, ötszáz éve a helyi nagyúr meglátogatta a királyt. És a király eldicsekedett a hatalmas asztalával, gyertyáival, gyönyörű freskóival, de a nagyúr dicséret helyett mindegyikre csak azt mondta: „Nekem szebb, nagyobb, jobb van.” A király ki akarta ugratni a nyulat a bokorból, hát mondta neki, hogy jövő hónapban elmegy hozzá, és eszik az asztalánál, ami jobb a királyénál, a gyertyák fényénél, amik a királyénál nagyobb és szebb gyertyatartókban állnak, a királyénál nagyobb és szebb freskó alatt.
A vezetőm közbeszólt: – Aztán a nagyúr leterített egy abroszt a domb lapos részére, húsz vitéz tartotta a gyertyákat, és az Úr csillagai alatt vacsoráztak?
Errefelé is járja egy ilyen mese.
– Ugyanaz – ismertem be, és kissé elszontyolodtam, amiért ilyen könnyen átlátott rajtam. – És a király elismerte, hogy a nagyúrnak igaza van.
– Nem vetette börtönbe és kínozta meg? – csodálkozott a vezetőm. – A mi mesénkben ez történik vele. Azt mondják, a desszertig nem is jutottak el. Másnap megtalálták a nagyurat, a keze le volt vágva, a nyelvét szépen a mellényzsebébe dugták, a homlokán egy golyó ütötte lyuk tátongott.
– Itt? Abban a házban, amit láttam?
– Isten ments. A night-clubjában hagyták a tetemét. A városban.
Meglepődtem, milyen gyorsan véget ért az alkony. Nyugaton még derengett az izzás, de amúgy az ég sötétbe borult, fenséges szilvalila árnyalatot öltött.
– A telihold előtti napok a labirintusban a gyengéknek, a rászorulóknak voltak fenntartva – mesélte a vezetőm. – A nővéremnek női baja volt. Azt mondták neki, halálos lesz, ha nem kapartatja ki magát, sőt még akkor is belehalhat. A hasa felpuffadt, mintha gyereket hordott volna, nem daganatot, pedig már ötvenfelé járt. Feljött ide, amikor egy nap volt a teliholdig, és bejárta a labirintust. A hold fényében hatolt be, elment egész a közepéig és vissza, egy lépést sem tévesztett, egyszer sem hibázott.
– Mi lett vele?
– Életben maradt – felelte a férfi kurtán.
Felértünk a dombtetőre, de nem is láttam, mit nézek. Túl sötét volt.
– Kivették belőle a micsodát. Egy ideig az is élt. – Szünetet tartott.
Aztán megkopogtatta a karom. – Odanézzen.
Arra fordultam és odanéztem. A hold mérete megdöbbentett. Tudom, hogy optikai csalódás, hogy a hold nem megy össze, ahogy emelkedik, de ez a hold olyan sokat elfoglalt a horizontból, hogy a régi Frank Frazetta papírfedeles könyvek borítóit juttatta eszembe, amiken felemelt kardú férfiak körvonala látszik hatalmas hold előtt. Eszembe jutottak dombtetőn vonító farkasokról készült festmények, a fekete alakok a hófehér hold korongja előtt. A hatalmas kelő hold a frissen köpült vaj színében világított.
– Ez telihold? – kérdeztem.
– Teli bizony. – Elégedettnek hangzott. – És ott a labirintus.
Arra indultunk. Hamura számítottam a földön, vagy semmire. Ehelyett a vajszínű holdfényben egy bonyolult, elegáns labirintust láttam: egy hatalmas négyzeten belül köröket és spirálokat. Abban a fényben nem tudtam igazán megítélni a távolságokat, de úgy véltem, hogy a négyzet minden oldala meglehet kétszáz lépés vagy még több. A labirintust körvonalazó növények viszont nem emelkedtek magasra a földtől. Egyik sem lehetett harminc centinél magasabb. Lehajoltam, felvettem egy tűszerű levelet, ami feketének látszott a holdfényben, és két ujjal összedörzsöltem. Beszívtam az illatát, és nyers bárányhús képe jelent meg előttem, gondosan feldarabolva és előkészítve, sütőbe téve pontosan ilyen illatú ágakra és tűlevelekre.
– Azt hittem, porig égették – jegyeztem meg.
– Úgy is volt. Nincsenek sövények, már nincsenek. De a maga idején minden kinő. Van, amit nem lehet elpusztítani. A rozmaring makacs növény.
– Hol a bejárat?
– Benne áll – mondta. Öregember volt, aki bottal jár és idegenekkel beszél. Soha senkinek nem hiányozna.
– És mi történt itt, amikor telihold volt?
– Akkor a helyiek nem jártak a labirintusban. Az az egy éjszaka fizetett mindent.
Tettem egy lépést a labirintusba. Nem tűnt nehéznek a dolog, a bokrok nem értek magasabbra a sípcsontomnál. Akár egy közönséges konyhakertben. Ha eltévedek, egyszerűen átlépem a bokrokat, és kisétálok. Egyelőre azonban követtem az ösvényt. A telihold fényében jól láttam. Hallottam a vezetőmet, aki egyre csak mondta a magáét:
– Voltak, akiknek még ez az ár is nagy volt. Ezért jöttünk fel ide, ezért égettük porig a holdlabirintust. Akkor jöttünk fel, amikor sötét volt a hold, égő fáklyákkal a kezünkben jöttünk, akár a régi fekete-fehér filmekben. Mindnyájan hoztunk fáklyát. Még én is. De mindent nem lehet elpusztítani. Nem így működik.
– Miért éppen rozmaring? – kérdeztem rá.
– A rozmaring az emlékezés virága.
A vajsárga hold gyorsabban emelkedett, mint képzeltem vagy vártam. Most sápadt kísértetarc volt az égen, higgadt és megértő, a színe pedig fehér, csontfehér.
– Mindig van rá esély, hogy az ember biztonságban kijut – mondta a férfi. – Még telihold éjszakáján is. Először el kell jutni a labirintus közepéig. Ott van egy szökőkút. Majd meglátja. El se tévesztheti. Aztán vissza kell jutni a közepétől ide. Nem lehet mellélépni, zsákutcába jutni, nem lehet hibázni se befelé, se kifelé. Most szerintem könnyebb, mint amikor magasak voltak a bokrok. Van esély. Amúgy a labirintus kigyógyítja mindenből, ami bántja. Persze futnia kell.
Visszanéztem. Nem láttam a vezetőmet. Már nem. Volt előttem valami, a bokros ösvényen túl: egy fekete árny caplatott némán a négyzet szélén. Akkora volt, mint egy nagy kutya, de nem úgy mozgott.
Hátravetette a fejét és vonított a holdra, élvezettel és derűvel. A hatalmas asztallap a dombtetőn vidám vonításoktól visszhangzott. A bal térdem sajgott a hosszú mászástól. Botladozva megindultam.
A labirintus séma szerint épült, tudtam követni. Felettem a hold olyan fényesen ragyogott, akár a nap. A múltban mindig elfogadta az ajándékaimat. A végén sem hagy cserben.
– Fuss – mondta egy hang, ami szinte morgás volt.
Úgy futottam a nevetése felé, akár egy bárány.
Pék Zoltán fordítása
