– Utána, előtte… ezek mind régre nyúlnak vissza. Beszélnek a minószi labirintusról, de az kutyafüle volt ehhez képest. Csak pár alagút, amiben egy szarvas alak kódorgott magányosan, ijedten és éhesen. Igazából nem is volt bikafeje. Tudta?
– Maga honnan tudja?
– A fogából. A marha kérődző állat. Nem eszik húst. A Minótaurosz evett.
– Erre nem is gondoltam.
– Általában nem gondolnak.
A domb egyre meredekebb lett.
Azt gondoltam: Nincsenek kínvallatók, már nincsenek. És én nem voltam kínvallató. De csak annyit mondtam:
– Milyen magasak voltak a bokrok a labirintusban? Igazi sövények voltak?
– Igaziak ám. Olyan magasak, amilyen magas csak kellett.
– Nem tudom, errefelé milyen nagyra nő a rozmaring – mondtam.
Tényleg nem tudtam. Messze kerültem otthonról.
– A telek enyhék. A rozmaring jól érzi magát nálunk.
– És pontosan miért is gyújtották fel?
Hallgatott egy sort. – Jobban megérti majd a dolgok fekvését, ha felérünk a dombtetőre.
– A dolgok fekvését?
– A dombtetőn.
A kaptató mind meredekebb és meredekebb lett. A bal térdem előző télen megsérült, amikor elestem a jégen, így már nem tudtam gyorsan futni, a lejtők és a meredélyek kifejezetten kimerítettek. A térdem minden lépésnél megremegett, dühösen emlékeztetve a létezésére. Amikor tudomást szereztek arról, hogy a megnézni kívánt helyi érdekesség pár éve leégett, sokan egyszerűen visszaültek volna az autóba, és továbbhajtottak volna úti céljuk felé. Engem viszont nem lehet ilyen könnyen eltéríteni. A legszebb dolgok, amiket láttam, kihalt helyek voltak: egy lezárt vidámpark, ahová úgy jutottam be, hogy az éjjeliőrt megvesztegettem egy ital árával; egy elhagyott pajta, amelyben a farmer szerint tucatnyi jószág élt az előző nyáron. Azt mesélte, hogy vonítottak éjjelente, és büdösek is voltak, de majdnem egy éve továbbálltak. Áporodott állatszag terjengett bent, de lehetett prérifarkasé is.
– Amikor a hold fogyott, szeretettel járták a labirintust – mesélte a vezetőm.
– Ahogy nőtt, vágyakozva járták. El kell magyaráznom a különbséget?
– Nem hiszem.
– Néha a betegek is jöttek. Eljöttek a sérültek és a rokkantak. Volt, akit végig kellett tolni a labirintuson, vagy kézben vinni. De nekik kellett kiválasztani az utat, nem azoknak, akik tolták vagy vitték őket. Mindenki maga választotta az útját. Gyerekkoromban nyomorékoknak nevezték őket. Örülök, hogy már nem hívjuk őket nyomorékoknak. Eljöttek a csalódott szerelmesek is. A magányosak. A holdkórosok. Őket néha hozták. A holdról kapták a nevüket, úgy illett, hogy a hold esélyt kapjon rendbe hozni a dolgukat.
