Neil Gaiman: Felkavaró tartalom, Agave, fordítók: Pék Zoltán, Orosz Anna, Galamb Zoltán, Török Krisztina, Gálla Nóra, Juhász Viktor, szerkesztő: Pék Zoltán, Bordás Veronika , korrektor: Boncz Éva 368 oldal
HOLDLABIRINTUS
Nyári estén sétáltunk egy szelíd dombon felfelé. Elmúlt már fél kilenc, de még mindig mintha délutánra járt volna az idő. Az ég kéklett. A nap alacsonyan állt a horizonton, arany-, lazac- és lilásszürke színnel mázolta be a felhőket.
– És mi lett a vége? – kérdeztem a vezetőt.
– Soha nincs vége – felelte.
– De azt mondta, hogy eltűnt a labirintus.
A holdlabirintusra online akadtam rá egy kis lábjegyzetben egy olyan honlapon, ahol megtudod, hogy a világnak azon a részén, ahol tartózkodsz, milyen érdekességek és látnivalók, milyen szokatlan helyi különlegességek akadnak. Minél giccsesebb és művibb valami, annál jobb. Fogalmam sincs, miért vonzanak a kövek helyett autókból és sárga iskolabuszokból kirakott Stonehenge-szerűségek, a hatalmas polisztirén sajttömbök, a betonból öntött, cseppet sem élethű, porladó dinoszauruszok meg az összes többi. Szükségem van rájuk. Ürügyet szolgáltatnak rá, hogy megálljak vezetés közben, akárhol járok is, és szóba elegyedjek a helyiekkel. Beengedtek már emberek az otthonukba és az életükbe, csak mert teljes szívemből méltattam motoralkatrészekből kialakított álltakertet, bádogdobozból meg kövekből épített és alufóliával bevont házakat, hámló arcú kirakati bábukból megrendezett történelmi jelenetet. És ezek az emberek, akik az út menti látványosságokat készítették, elfogadtak engem úgy, ahogy vagyok.
– Felgyújtottuk – mondta a vezetőm. Idősebb férfi volt, bottal járt. Amikor találkoztam vele, egy padon ült a városka vasboltja előtt, és rábólintott, hogy megmutassa nekem azt a helyet, ahová a holdlabirintust annak idején felépítették. Komótosan ballagtunk a mezőn. – Ez lett a holdlabirintus vége. Könnyen ment. A rozmaringsövény lángra kapott, pattogva égett. A sűrű füst lehömpölygött a dombon. Mindnyájunknak a báránysültet juttatta eszünkbe.
– Miért is hívták holdlabirintusnak? – kérdeztem.
Elgondolkodott.
– Hát én azt nem tudnám megmondani. Labirintusnak hívtuk, de csak egy hétköznapi útvesztő volt…
– Úttévesztő – mormoltam.
– Hagyományok fűződtek hozzá – folytatta. – Telihold utáni nap jártuk végig. A bejárattól indultunk. Elkanyarogtunk a közepéig, aztán vissza ugyanazon az úton. Mondom, csak aznap kezdtük, amikor a hold fogyásnak indult, mert akkor még elég fényt adott. Bejártuk minden éjjel, amikor volt annyi holdfény, hogy lássunk. Kijöttünk ide. Sétáltunk. Többnyire párosan. Addig sétáltunk, amíg el nem sötétedett a hold.
– Senki nem járt benne sötétben?
– Hát néhányan. De nem a magunkfajták. Gyerekek. Hoztak magukkal elemlámpát, amikor a hold elsötétült. Azok járták be olyankor, a rossz gyerekek, akik egymást akarták ijesztgetni. Azoknak a gyerekeknek minden hónapban halloween volt. Imádtak rémüldözni. Néhányuk azt mondta, láttak odabent egy kínvallatót.
– Miféle kínvallatót? – A szó meglepett. Nem gyakran hallani, beszélgetésben nem.
– Gondolom, valakit, aki embereket kínzott. Én sose láttam.
Szellő suhant felénk a domb teteje felől. Beleszimatoltam a levegőbe, de nem éreztem sem parázsló fűszer illatát, sem égésszagot, semmit, ami szokatlan lett volna egy nyári estén. Valahol gardénia nőtt.
– Amikor a hold sötétbe borult, csak gyerekek jártak a labirintusban – vette fel a mesélés fonalát. – Amikor megjelent a holdsarló, kisebb gyerekek jöttek, a szüleik kísérték fel őket a dombra. Szülők és gyerekek. Együtt mentek be a labirintus közepéig, a felnőttek felmutattak az újholdra, ami olyan az égen, mint egy mosoly, egy hatalmas mosoly, és a kis Romulus meg Remus, vagy akárhogy hívták a gyerekeket, mosolyogtak meg nevettek, és kapdostak a kis kezükkel, mintha le akarnák rántani a holdat az égről és a kis arcukra nyomni.
– Aztán ahogy a hold kerekedett, jöttek a párok – mondta tovább. – Fiatal, egymáshoz még nem szokott párok, de idősebbek is, akik már otthon érezték magukat a másik társaságában, és már rég elfelejtették az udvarlás napjait. – Rátámaszkodott a botra. – Pedig azok nem felejtődnek el. Az ember sose felejt. Valahol megmarad benne. Még ha az agy el is felejti, a fogak talán emlékeznek. Vagy az ujjak.
– Volt náluk lámpa?
– Egyes éjszakákon volt, máskor meg nem. Mindig akkor jöttek többen, amikor nem takarta felhő a holdat, és az ember sétálgathatott a labirintusban. Előbb vagy utóbb mindenki megtette, ahogy erősödött a holdfény napról napra, vagyis inkább éjről éjre. Meseszép volt a világ.
– Ott lent parkoltak le a kocsikkal, ahol maga is – mutatott vissza –, a birtok szélén, és gyalog jöttek fel a dombra. Mind gyalog jöttek, kivéve a tolószékeseket, meg akiket a szüleik hoztak. Aztán a domb tetején néhányan megálltak ölelkezni. Ők is bejárták a labirintust. Voltak padok, le lehetett ülni közben. És ők leültek és ölelkeztek. És nemcsak a fiatalok ölelkeztek ám, az öregek is. Testek fonódtak össze. Néha hallani lehetett őket a sövény túloldaláról. Olyan hangokat adtak, akár az állatok, ebből tudta az ember, hogy jobb, ha lassít, vagy egy ideig az ösvény másik ágát deríti fel. Most már ritkán van ilyen, de amikor igen, jobban értékelem, mint annak idején. Száj a szájon. A holdfényben.
– Pontosan hány évig is állt itt a holdlabirintus, mielőtt leégett? A ház építése előtt vagy után készült?
Vezetőm elnézően horkantott.
