Neil Gaiman: Felkavaró tartalom, Agave, fordítók: Pék Zoltán, Orosz Anna, Galamb Zoltán, Török Krisztina, Gálla Nóra, Juhász Viktor, szerkesztő: Pék Zoltán, Bordás Veronika , korrektor: Boncz Éva 368 oldal borítóár: 3680 Ft
Meggyőződésem, hogy ez az a Könyvheti újdonság, amiről szinte teljességgel fölösleges recenziót írni, hiszen Neil Gaiman nálunk (ahogy az egész ismert Univerzumban) az egyik legnépszerűbb író, így a művei önmagukat népszerűsítik és adják el. Itt van mindjárt a legfrissebb kötete, ez a Felkavaró tartalom címmel megjelent „kincsesládikó”, mely számos hamisítatlan Gaiman ínyencséget tartalmaz. A szerző, akiről köztudott, hogy kutyakölyök-kora óta mániákus olvasó, különösen ha sci-firől, fantasyról vagy míves horrorról, thrillerről van szó, e novelláskötet elején érdekes szakmai titkokat oszt meg az olvasóival, miközben többszörösen figyelmezteti őket: az itt következő írások valóban felkavarhatják őket.
És Gaiman most sem ver át minket!
Számomra tökéletesen érthetetlen, hogy manapság az emberek miért igyekeznek kerülni a novellákat. Az egyszerű logika (magyarán: a józan paraszti ész) is azt sugallná, hogy – mivel mindenkinek sokkal kevesebb ideje van az olvasásra, hisz folyvást pénz és élvezetek után kell kajtatni – a rövid írások sokkal inkább beleférnének olvasásra lopott szűk perceinkbe. Novellát olvasni mostanság mégis valahogy, hm, nem trendi. Legyen az a történet regény, s ha már az, hát minél vaskosabb, sőt, lehetőleg sorozat – mondja az olvasó.
Kivéve, ha Gaimanről van szó!
Tőle jöhetnek, s most jöttek is a novellák, méghozzá tekintélyes mennyiségben és a megszokott, vagyis lélegzetelállító, torokszorító, kacagtató, elgondolkodtató, hátborzongató, megmosolyogtató és lehengerlő stílusban. Gaiman nagyon tud mesélni! Hogy 2000-ben az Amerikai istenekért egyszerre kapta meg a Hugo-, a Nebula-, a Bram Stoker- és a Locus-díjat, az olyan volt, mintha hirtelen a sci-fi, fantasy és horror irodalmi univerzumot egyetlen új szupernova ragyogná be – hisz így is történt! A szakmabeli döntéshozók és az olvasók mind érezték, hogy Gaiman személyében olyan író jelent meg, aki a dimenziókat áthágva, a szabályokat tisztelve, ám mégis ledöntve (nincs ellentmondás – tessék utánaolvasni) fog nekünk mesélni régi és új történeteket.
A Holdlabirintus című novellát elolvashatod itt.
E novelláskötetében a folyton pörgő, utazó, hol itt, hol ott felbukkanó mester (elképesztő, hogy Gaiman mennyi mindent csinál egyszerre a felolvasókörutaktól kezdve, Kína és India varázslatos vidékeinek bebarangolásán át, az ír kiskocsmák tanulmányozásáig) olyan kis remekműveket ad közre, melyek egy része már megjelent különböző magazinokban, portálokon, felületeken, ám megtoldja a fejedelmi válogatást egy olyan írással is, amit csak tavaly októberben vetett papírra, így azzal még soha, sehol nem találkozhatott a közönség. A Fekete kutya című novella azért is különleges, mert a főhőse nem más, mint Árnyék, az Amerikai istenek főszereplője, aki már sok-sok olvasó szívébe belopta magát.
A kötetben szereplő novellák között óriási különbségek vannak.
Akad itt vérbeli horror (oly finoman megoldva, hogy bár egyetlen csepp vér se hull, mégis térdig gázolunk benne), sci-fi (a legnagyobb sci-fi író emlékének ajánlva), filozófia (Ikea bútorba plántálva), vers (bizony, kérem, igazi líra, persze velejéig gaimanesen!), Sherlock Holmes-rejtély (gondoltak már arra, vajon A. C. Doyle nyughatatlan nyomozója miért épp a végtelen türelmet igénylő méhészkedést választotta egyik hobbijának? – ha nem, hát most megtudják), valamint egyéb mesék garmadája a Grimm-parafrázisoktól a Ködsziget titokzatos barlangjába tartó tortúráig, sőt, még Doctor Who-val is találkozhatunk. Ezek a történetek egytől-egyig Gaiman-zamattal bírnak, amiről az ínyenc olvasó már sosem tud leszokni, ha egyszer volt szerencséje megízlelni.
A válogatáskötet egyetlen zavaró tulajdonsága az a bosszantó szerkesztői hiba, amit még az eredeti, angol kiadó követett el, és amin az Agave sem változtatott (vagy tán nem is változtathatott). Gaiman a kötet elején sorra veszi az írásokat, amikkel – reményei szerint – hamarost le fogja nyűgözni olvasóit, s mindegyikről elárulja, miért, mikor, milyen körülmények között, kinek vagy minek a hatására születtek. Ez rendkívül élvezetes, érdekesnek dolog, hisz ki ne szeretne bekukkantani a kulisszatitkokba (sőt, itt néhány esetben ennél sokkal többről szó van, hisz akadnak olyan írások, melyek keletkezéstörténete egészen más megvilágításba helyezi magát a művet)! Csakhogy a szerkesztő ezeket az írói vallomásokat mind-mind együvé, a kötet legelejére zsúfolta, így tehát már akkor találkozunk velük, mielőtt még magukat a történeteket elolvashattuk volna. Egyértelmű, hogy ezeknek a hosszabb-rövidebb írói vallomásoknak a novellák között, mindig az adott mű után volna a helyük, mert úgy az egyes Gaiman-remekművek olvasása után, még mindig a novella hatása alatt „tartózkodva” ismerhetnénk meg annak keletkezését, ekként növelve tovább az élményt. Én magam kénytelen voltam folyton visszalapozni, ami máris megtörte a varázst. Azt javaslom, senki ne olvassa el előre ezeket az írói kiszólásokat, mert akkor magának az novellának a zamata veszhet el, utólag viszont sokszor nagyon is ráerősít a történet hangulatára.
Neil Gaiman új novelláskötete, mely 25 remekül fordított írást tartalmaz, olyan könyv, mely biztosan nem hiányozhat a polcunkról. Legyen mindig a kezünk ügyében, mert érdemes lesz újra és újra leemelni onnan, ha épp egy kis minőségi borzongásra, humorra, filozófiára, költészetre és mesei elzsombolyodásra (jelentsen ez bármit is) van szükségünk.
