Írta: Oláh Andrea
Lackfi János és Vörös István Apám kakasa című verses gyűjteménye hat évvel ezelőtt jelent meg, és már akkor is komoly sikert aratott. Az új kiadás, melyet a Kolibri Kiadó gondozott, 12 új klasszikus verssel és azok átirataival, valamint Molnár Jacqueline régi-új, összetéveszthetetlenül groteszk és szeretnivaló illusztrációival jelent meg. A friss költemények közül nagykamaszoknak jó szívvel ajánlható József Attila A hetedik című versének átköltése, a kicsik pedig bizonyára megszeretik Devecseri Gábor klasszikusának modern változatát:
Apám: így szól a kis spóra, / hadd mehessek ki a hóra!/ – Télbe spóra? Nulla haszna! / Spórolj, kicsim, a tavaszra!
Hűha, szabad ezt? – kapja kezét a szája elé az ember, amikor azt olvassa:
Parabola, Parabola, / parabola antenna / nézzünk tévét / éppen ma! / Parabola, parabola, / futballmeccs, / lassított gól / sípcsont reccs!
Igen, lüktet ez is gyönyörűen, de hát szabad-e a Csiribirihez és a Bóbitához hozzányúlni? Ez tehát az első gondolat, mert egész életünkben mantraként mondogatjuk Weöres Sándor verseit, bámuljuk feszes szerkezetüket, szentül hisszük, hogy csak így tökéletesek. És pláne érinthetetlenek! Ám Lackfi János és Vörös István tudják, s be is bizonyítják a megszeppent olvasónak, hogy a rímek ott élnek, ahol ők akarják: ugyanaz a csengés-bongás előidézhető vadonatúj tartalommal. Felocsúdik hamar meglepetéséből az olvasó, és egyre nagyobb élvezettel, kíváncsisággal lapozgat:
na, nézzük, mit kezdett Petőfivel, Arannyal, Kosztolányival, Szabó Lőrinccel, Tamkó Sirató Károllyal és a többi nagyszerű szerzővel ez a két virtuóz költő?
A könyv Molnár Jacqueline régi-új, összetéveszthetetlenül groteszk és szeretnivaló illusztrációival jelent meg.
A kötet közepe táján az ember már pontosan érzi, itt a kiváló alkalom, hogy tévéhez, számítógéphez szokott csemetéjével megismertesse az elmúlt másfél évszázad azon verseit, melyeken generációk nőttek fel. Legyen a gyerek 6 éves vagy 14, bőven szemezgethet a könyvből a szülő. Kezdje a friss, aktualizált, hétköznapjainkhoz közelálló versekkel, azután jöhet az eredeti! Vájt fülűeknek, versmondó versenyre járóknak persze a fordított sorrend ajánlott, a pedagógusok pedig akár játszhatnak is a diákokkal, ki találja ki, melyik mű alapján íródott egyik vagy másik Lackfi/Vörös vers? A felnőtt tudja, sosem lepi be a por az Anyám tyúkját és a Családi kört, de kétségtelen, a mai gyereknek már hosszan kell magyarázni kell arról a világról, arról a környezetről. Muszáj, hogy lássák az eredeti verseket, de nem baj, ha ráéreznek, róluk is születhetnek költemények. A mobiltelefonjukról, az internetről, a troliról, a metróról, a tévében látott reklámokról, a házról, ahol élnek, az utcán üldögélő hajléktalanról, a suliban a verekedésről, és a titkos szerelmekről. Előbb-utóbb kiderül, a költő nem csak az, akiről a tankönyvben olvasni lehet (élt ettől eddig), hanem az, akivel akár ma találkozni lehet! A költő az, aki – hódolattal vagy épp szeretettel nyelvet öltve – gondjaiba veszi hajdan volt elődök műveit, és tükröt készít belőlük a mai gyerekek számára.
Veszekedtem a fiammal / mert nekem nem mindegy, mi van: / – Misi, ne gúnyolj folyton engem! / Mért van öt ász a pakliban? / Jössz le rögtön az internetről! / Ide a mobilt! Nem szabad! / Rettenetes, megint kihagytad / leckédből a szebb dolgokat!
A Lóci óriás lesz című vers tipikus apás-nagyfiús estévé alakul Vörös István átiratában, és az előbb emlegetett Családi kör Lackfi-változatában is egy nagyon jellemző szituáción mosolyoghatunk:
Mint dobócsillagok, denevérhad röpköd, / Égre láthatatlan ultrahangot köpköd. / Az előszobában sok iskolatáska, / Még aki akarna, sem léphetne másra. / Hiába civódik sok gyerekkel anyja, / Cuccait mindegyik folyton szertehagyja. / Anyai kérésre hümmögve rábólint, / S elfelejti gyorsan, még nem ér ajtóig.
Óhatatlanul közösséget érez ezzel a tizenéves olvasó. Érdekes egyébként megfigyelni, hogyan bontakozik ki előttünk a két bevállalós költő világlátása, Vörös István (zölddel írva) filozofikusabb, az ironikusabb hangvételű verseket ír, Lackfi János (kékkel) a gyakorlatiasabb, viccesebb, állapíthatnánk meg magabiztosan, ha egy következő oldalon nem lenne épp fordított a helyzet. Mindenesetre nagy kaland olvasni, milyen emlékeket, élményeket, csalogatnak elő belőlük az eredeti versek, melyekhez bizonyára ők is erősen kötődnek. Az olvasó tudni véli, melyikhez jobban – abban talán tisztelettel megőriznek sorokat –, és melyikhez kevésbé – ott csupán felsejleni hagyják a régit… Ki tudja? De gyanítjuk, emiatt lesz végül a Bors néniből Sors néni, s és a Hajnali rigókból Hajnali rugók…
