Christian Camargo nagy fába vágta a fejszéjét: első játékfilmjében Csehov Sirály című színdarabját helyezte át a modernkori Amerikába. A szerény költségvetés ellenére egészen impozáns színészek játszanak az Éjjelek és nappalok című filmben, de elég-e ennyi, hogy boldogabbak legyünk, mint Mása?
Éjjelek és nappalok (Days And Nights, 2014). R.: Christian Camargo. Bemutató: 2015. június 18.
Christian Camargo (Dexter, House Of Cards) elképesztő energiákat fektetett első nagyjátékfilmjébe, amely nagyon kevés pénzből készült, mégis sikerült nagynevű színészeket megnyerni a produkcióhoz (Ben Whishaw, Jean Reno, William Hurt, Katie Holmes, Allison Janney). Camargo ráadásul rögtön nagy fába vágta a fejszéjét, ugyanis lényegében Csehov Sirályát gondolta újra, és helyezte át az 1980-as évek Amerikájába. Rizikós vállalkozásnak hangzik? Tényleg az.
Valószínűleg sokan mondták Camargonak, hogy színdarabot filmre vinni nem egyszerű dolog, bár Csehov műveiből néhányszor sikerült már másoknak (Etűdök gépzongorára, Ványa a 42. utcában stb.). Már nem emlékszem, hogy a Sirályt annak idején önszorgalomból, vagy muszájból olvastam-e gimnazistaként, de arra emlékszem, hogy akkor nem nagyon tetszett.
Mindenki úgy ír, ahogy akar, és ahogy tud
Most a filmre felkészülve újra elolvastam a Sirályt, és ezúttal sokkal jobban tetszett, az viszont egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy ez a történet túlságosan filmre kívánkozna, pláne más kontextusban. Persze Trepljov, Arkagyina, vagy Trigorin karaktere más környezetben is elképzelhető, de önmagában biztosan kevés a sikerhez.
Christian Camargo megtartotta Csehov karaktereit, a Sirály kiindulópontját és a történet legnagyobb részét egyaránt, ezt kissé érthetetlen módon a ’80-as évekbe helyezte át, némileg átírta a végét, és ezzel el is végezte a dolgát. Az a legnagyobb baj, hogy könnyen úgy tűnhet, hogy Camargo azért választott egy klasszikus színdarabot, mert jobb ötlete nem nagyon volt. Azzal semmiképpen sem lehet megvádolni a rendezőt, hogy új tartalommal próbálná megtölteni a Sirályt.
Az életemet gyászolom
Vannak azért próbálkozások, van egy ornitológus-szál, ami tökéletesen értelmetlen; van egy rögtönzött tárgyalás, amely akár kulcsjelenet is lehetne; csak az a baj, hogy ezek a dolgok sehova sem futnak ki a filmben. Az egyetlen igazán erős momentum talán az, mikor William Hurt Supertrampre táncol a szobájában, aminek egyébként szintén semmi funkciója, de legalább egy pillanatra nem próbálja magát túl komolyan venni az Éjjelek és nappalok.
Mert kissé olyan ez a film, mintha az lett volna a cél, hogy valami művészit hozzanak létre, csak ahhoz tényleg nem ártana valami mondanivaló. Aztán vannak olyan pillanatok, amikor a néző tökéletesen meggyőződhet arról, hogy Camargo fejében is elég nagy a zavar, például mikor az Arkagyinának megfeleltethető Elizabeth előadja a Trigorinnal egyenlő Peternek, hogy mi a különbség szexuálisan közte és az ifjú hölgy között. Jaj.
Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyennek lennie kéne
Az Éjjelek és nappalokon sokat dob az igényes fényképezés, amely némileg ellensúlyozza a takaréklángon dolgozó színészek játékát. A játékuk nem azért tűnik közepesnek, mert nem igazán működik a film, hanem tényleg senki nem erőlteti meg magát különösebben (Katie Holmes egyébként sem szokta), egyedül Michael Nyqvist, illetve William Hurt játéka maradhat emlékezetes.
Sajnálom a film kudarcát, de végtelenül hálás vagyok Christian Camargonak, hogy újraolvastatta velem a Sirályt. Őszintén remélem, hogy legközelebb a kétségkívül szimpatikus törekvéseiből valami sokkal jobb film sül ki. Én addig, megígérem, újraolvasom a Cseresznyéskertet.
