A régi hétköznapokról, a debreceniek életviteléről beszélgetett Gáborjáni Szabó Botonddal, a Református Kollégium gyűjteményi igazgatójával új könyve kapcsán, – a dehír.hu.
Ma már közhely azt mondani, hogy nagy falu volt ekkoriban a város, az összes nyugat-európai utazó így írta le Debrecent, egy luxemburgi jezsuita egyenesen kínai jellegűnek találta házait, bár azt is megemlítette, hogy fontos kulturális és vallási központ.
A debreceniek kivétel nélkül gazdálkodtak, űzhettek bármilyen foglalkozást, lehettek akár céhes mesterek, orvosok, kereskedők, főbírók, kollégiumi professzorok. A házakhoz járó belső telkek után külső földeket kaptak, homoki és gyakran hegyi szőlőik is voltak.
Debrecenben a nagy többség már a 18. században tudott írni és olvasni. Ebből a szempontból éllovasnak számító, kereskedő városról beszélünk, ahol az üzlet alapfeltétele volt, hogy elismervényt tudjanak adni.
Debrecen városi jellegéhez az is hozzátartozott, hogy nyomdája és főiskolája is volt, a magyar nyelvű könyvekkel a fél országot ellátta. Bár különféle divatok hatottak, a többség nem szépirodalmat olvasott, domináns volt a vallási indíttatású kegyességi irodalom.
Az elit megismerte az új eszméket és olvasmányokat, azok közvetítők révén jutottak el a nagyobb nyilvánossághoz. A nagy többség természetesen magyar nyelvű könyveket olvasott, de az akkori nemzetközi nyelv, a latin is nagyon széles körben ismert volt. Ha a főbíró a püspöknek akart feljegyzést küldeni, nemegyszer franciául írt, ellenkező esetben a küldönc is el tudta volna olvasni az írást.
Az emberek gyakran, kikapcsolódás kedvéért is kimentek a kertjeikbe. Csokonairól és Fazekasról is lehet tudni, hogy itt látogatták egymást, ennek versekben is nyoma van, tehát a társasági élet egyik színhelye lehetett. Az emberek nemcsak vasárnap, de hetente 4-5 alkalommal is eljártak a templomokba.
