Perverzió? Megszállottság? Rajongás? Fennhéjazás? Mi vezérelhet egy középkorú brit férfit arra, hogy adott évben első emberként a Földön végigegye a világ összes három Michelin-csillagos éttermét? Miért dönt úgy egy hongkongi fiatal lány, hogy összes spórolt pénzét puccos éttermekre költi? A világevők, vagy angolul foodie-k térhódítását még csak emésztgeti a világ, és a róluk szóló dokumentumfilmet végignézve nem biztos, hogy közelebb kerülünk a megértésükhöz.
Világevők, színes, feliratos, svéd dokumentumfilm, 95 perc, 2014. Forgalmazza: Mozinet
A Világevők című film stábja hónapokon keresztül követett öt különböző foodie-t, ügyelve arra, hogy az elitgasztróban már elismertnek számító kritikustól egészen az ezzel a hivatással még csak ismerkedő bloggert is bemutasson a másfél órányi ételpornóban.
Mi tagadás, van abban valami perverz, hogy egy filmben öt embert követünk drágábbnál drágább, exkluzívabb exkluzívabb helyekre, és azt hallgatjuk, ahogy az aktuálisan eléjük tett ételt, pardon, műalkotást ízlelgetik komoly, szakértő arccal. A film készítői azonban szerencsére néha kizökkentik a világevőket komfortzónájukból, és olykor provokatívabb kérdésekkel próbálják kihúzni az öt főszereplőből, miért is lettek foodie-k, magyarán mi hajtja őket a világ legeldugottabb helyeire. És becsületükre legyen mondva, azt sem felejtik el megkérdezni, honnan van minderre pénzük.
Az öt kiválasztott foodie tényleg érdekesnek tűnik. Első látásra. Kezdjük a kevésbé izgalmas világevőkkel: a fent már emlegetett hongkongi lány, Katie Keiko még zöldfülű a fine dining kalandjaikról a közösségi felületeken beszámoló ínyencek között. Pont ezért lenne érdekes, mit gondol mint új jövevény a jelenségről, de sajnos azon kívül, hogy a barátai sem értik, miért utazik egyedül szerte a világban csak azért, hogy végigkóstolja a legjobb éttermeket, és aztán fényképeket töltsön fel róla az Instagramra, nem sokat tudunk meg róla. Katie, szó se róla, kedves teremtés, érdeklődő tekintettel, de ennél többet a film készítői sem tudtak/akartak kihozni belőle.
Az őszinteség ebben a műfajban is szórakoztató
Katie szöges ellentéte Steve Plotnicki. Ő messze a film és az egész foodie-színtér legizgalmasabb, legellentmondásosabb figurája. Egyeseket, főleg néhány érzékenyebb séfet biztos kiakaszt keresetlen stílusa, de ő az, aki a legegyénibb látásmóddal közelít az ételekhez. Plotnicki bevallottan műalkotásként tekint az ételekre, és saját algoritmus alapján már külön étterem toplistát is alapított. Egy olyan listát, ahol a hozzá hasonló világevők véleményeit súlyozza, hogy az összegyűjtött adatokból összeálljon egy mérvadó összeállítás.
Ráadásul Steve-nek köszönhetjük a film legszórakoztatóbb pillanatait is. Ő az, akitől leginkább tartanak a séfek, de mégis képes velük újra és újra leülni, és jóízűeket vitázni. Persze sokan nem szívlelik, de őszintesége mégis imponál a többi az ízeket jóval egyoldalúbban élvező világevőhöz képest. Van arca, ez kétségtelen, de ha valaki a világ legjobb éttermeit kritizálja, ahhoz el is kél a provokatív attitűd, nemde?
Steve Plotnicki életútja amúgy már önmagában megérne egy filmet: vagyonát a legendás, többek között a Run DMC-t is kiadó Profile Records tulajdonosaként, pontosabban annak eladásából szerezte. Plotnicki tehát igazi világpolgár, akit a hiphop-urbán kultúrából érkezve nem hat meg semmiféle tekintély. Egy olyan étteremben is képes a hangos véleménynyilvánításra, ahol amúgy szinte szinte képtelenség asztalt foglalni.
Hogyan tegyünk különbséget a világevők között?
A másik három szereplőben is volt Plotnickihez hasonló potenciál, de a munkásosztályból egészen a világ egyik legbefolyásosabb gasztrobloggerévé váló Andy Hayler, a szupermodellekkel szemben támasztott minden sztereotípiát leromboló Aiste Miseviciute, vagy a szülők pénzéből utazgató Perm Paitayawat egyszerűen kevssbé izgalmas mozivásznon.
Elhiszem én, hogy elképesztő helyekre jutnak el, hogy a világ talán legjobb éttermének menüjétől a sírás is kerülgeti egyiküket, vagy hogy a legexkluzívabb sushi-étteremben mindössze húsz percig érezheti magát a szerencsés a mennyországban, de hát ilyet egy utazási műsorban is meg tudunk nézni, nem kell mindebből feltétlenül mozifilmet csinálni.
A Világevők talán csak akkor pörög fel kicsit, amikor a foodie-jelenségről faggatják a séfeket, akik közül néhányan ki is fakadnak szépen. Néhányan önjelölt, kvalifikálatlan senkiháziakként írják körül a foodie-kat, míg persze vannak, akik védelmükbe veszik a megszállott utazókat. Előbbiek szerint bárkiből lehet foodie,még az ételekhez sem kell érteniük, ha olvassák a véleményüket, épp ezért veszélyes ez a terep. Míg utóbbiak szerint ha valaki képes kontinenseket átszelni azért, hogy az ő főztjét megkóstolhassa, akkor egy séfnek igenis illik a legjobbját nyújtani.
Igen ám, csak hogy minden divathullámhoz hasonlóan a világevőség is hódít, és ma már egyre nehezebb megkülönböztetni az feltűnési viszketegségben szenvedő kontárt a szenvedélyes és még jól is író kritikustól. Ez talán a legnagyobb probléma, amit talán Plotnicki súlyozott listája tehet némileg rendbe. Kár, hogy a film addig már nem merészkedik, hogy ezt a kérdést is jobban megpiszkálja. Főleg azért kár ez, mert így nem csak a szem lakna jól a látottakkal, hanem még némi szellemi táplálékkal is gazdagodna a néző. Így a film végi üzenet, hogy „együnk jobban” azért hamiskásan hangzik.
