Forgassunk egy filmet, amiben szörnyek vannak! Tudod, olyan tipikus szörnyek. Lehetne az a címe, hogy Monsters.
– ilyesmi abszurd beszélgetés hangozhatott el akkor, amikor az angol sci-fi címén tanakodtak az alkotók. Itthon június 4-én kerül bemutatásra a Monsters – Sötét kontinens című film. A szörny-project korábban elindult, Monsters néven ugyanis már 2010-ben is bemutattak egy filmet Gareth Edwards rendezésében. Egy ilyen cím láttán az ember arra gondol, hogy 90 percen keresztül szörnyek fognak üvölteni a képébe, miközben golyószórós katonák és tankok lövik lankadatlanul a gonosz lényt. De nem így lett. Gareth Edwards filmjében szép számmal masíroztak a szörnyek a földön, ám nem az ellenük folyó harcot figyelhettük meg. Hanem két ember szerelmi drámáját és a civilek, a „hátország” életét. Márpedig ez jóval érdekesebb, mint a szokásos „2 órán keresztül robbantgatunk” forgatókönyv. Mivel a szörnyekről szinte semmit sem tudunk, ott motoszkál a rejtély a levegőben, miközben a kopottas, apokaliptikus világot figyeljük. Hiába az okos alapötlet, Gareth Edwards filmje nem lett világraszóló siker.
Eltelt 4 év, a Monsters pedig visszatért a vászonra Sötét kontinens alcímmel, és teljesen új alkotógárdával. A nem túl ismert Tom Green ült a rendezői székbe, hogy friss vért pumpáljon a szörnyes sztoriba. A helyszín ezúttal nem Mexikó, hanem a szörnyekkel fertőzött Közel-Kelet. Ide kell behatolnia néhány amerikai katonának, hogy kimentsék pár társukat. A Monsters – Sötét kontinens igazi keményvonalas háborús filmként indul. A katonák a nagy bevetés előtt még buliznak egy utolsót, amihez a legfőbb tartozékok a pisztoly és a kokain. Aztán irány a Közel-Kelet. Tom Green a háborús mozikból szemezget közhelyes jeleneteket: az őrmesterek leordítják a katonák fejét, mindenki megállás nélkül üvölt és káromkodik, robbanáskor pedig csak zúgást hallunk és belassul a kép. Egyik főszereplőnk Frater őrmester (Johnny Harris), akit leginkább úgy jellemeznék, hogy inkább katona, mint ember. Michael Parkes (Sam Keeley) az ő szöges ellentéte, aki a bajtársiasságot, emberséget testesíti meg. Kettejük vívódása fontos szerepet kap a filmben. Bár az alkotás a Monsters címet kapta, leginkább azt lehetne mondani, hogy nyomokban szörnyet is tartalmazhat. Ilyen jámbor jószágokat rég nem láttunk. A 20-30 méter magas lények semmi mást nem tesznek, mint furcsa hangokat hallatnak, néha csendben előtűnnek az éjszakából, és gyönyörű spórákat szórnak. A szörnyek tehát már-már romantikus felhangot kaptak.
Na, de akkor ki harcol ebben a filmben?
– vetődik fel jogosan a kérdés. Az amerikai katonáknak a Közel-Keleten leginkább a helyi lázadókkal gyűlik meg a baja. Szörny és ember helyett ember és ember feszül egymásnak.
Aztán a játékidő kétharmadánál a film átcsap melankolikus hangulatú, moralizálós drámába, ami magát a háborút is élesen kritizálja. Szép lassan kiderül, hogy nem az idegen lények az igazi szörnyek, hanem az emberek, akik irgalom nélkül oltják ki egymás életét. Ekkor kezd el értelmet és érzelmet közvetíteni a Monsters. Ám ilyenkor már túl vagyunk több mint egyórányi értelmetlen és unalmas erőszakhullámon, amibe bele is fáradtunk. A rendező az utolsó 20-30 percben teríti ki lapjait, de ekkor más késő.
A Noah Fratert alakító Johnny Harrisnek mindenképp jár az elismerés: zseniálisan játszotta a mindig ezer fokon égő, kattant őrnagyot. A Parkes-t megformáló Sam Keeley sem vallott kudarcot: ügyesen festette meg a fiatal, forrófejű katona figuráját.
A Monsters pozitív meglepetés, mert nem szörnyvérben és puskaporban térdig gázoló látványorgia lett. Ugyanakkor csalódás is, mert ebből a témából sokkal többet is kihozhatott volna a rendező. Háborús filmnek kevés, sci-finek nem elég tökös a Sötét kontinens. Drámaként kaphat egy erős hármast, mert Tom Green a vége felé elkezdte kapizsgálni a témát.
