Az új stílusú zsebmagazin, a Lilliput 1937. június 16-án jelent meg először, társszerkesztője Alison Blair volt. A 240 oldalas zsebkönyv méretű lap alcíme szerint: The pocket magazine for everyone, idézi a Mai Manó Ház legfrissebb blogbejegyzése a Lilliput kezdeteit. Stefan Lóránt azt akarta, hogy sok érdekes novellát, cikket adjanak, mellé karikatúrákat, fotókat és ha lehetséges, színes festményreprodukciókat.
Elgondolása szerint az olvasónak úgy kell éreznie, ha vesz egy példányt a Lilliputból, többet kap, mint más magazinoktól, mert így máskor is megveszi a lapot. A cikkeket, írásokat viszonylag könnyű volt kiválasztani, de a képekkel bajban voltak. Sok volt a jó a kép, csak a koncepció hiányzott. Miért épp azt közöljék, miért ne a másikat? És akkor jött az ötletadó kép, egy Rockefeller-portré. Az öreg kifejezéstelen, szomorú tekintetű milliomos képe mellé tették egy magyar öregasszony arcképét, Vadas Ernő fotóját. Csak két szó volt az aláírás: Gazdagság-Szegénység. De meg fogják-e érteni az emberek?
Lóránt azon az állásponton volt, hogy az emberek mindig intelligensebbek, mint azt a kiadók és szerkesztők hiszik. A néző lesz a művész, akinek a képzelete megalkotja a történetet két emberrel. Ebben maradtak
– írja a blog a Lilliput szerkesztési elvéről.
Így született meg a Lilliput szerkesztési elve a juxtaposition, azaz a különféle képek egymás mellé helyezése, párosítása. A képpárok olyan asszociációkat ébresztenek, amelyek semmilyen más módon nem kerülhettek volna az olvasóközönség elé. Ez lett a lapban a legnépszerűbbé, ugyanakkor a készítők számára is jó szórakozást, élvezetes játékot jelentett a fotók kikeresése, összepárosítása. Kortársai szerint az év legjobb képpárjait közli.
Lóránt egyedülálló képszerkesztői módszerrel dolgozott. Volt négy fotós doboza: az egyikben hírességek portréi, a másikban állatképek, a harmadikban nők és gyerekek, az utolsóban tájak és humoros képek. Havonta egyszer bezárkózott a képekkel a szerkesztői szobába. Egyenként átnézte a dobozok tartalmát. Ami megtetszett neki valamiért, ledobta maga mellé a földre, majd addig lapozgatott a másik háromban, míg nem talált hozzá megfelelő párt. Ezt a földön lévő mellé tette.
Egyet nem csinált soha. Nem készíttetett fotóssal direkt képet, mert ezt ő is, a néző is természetellenesnek érezte volna.
Hitt benne, hogy úgyis létezik valahol egy odaillő kép, csak meg kell találni. Ehhez a sok-sok kép mellett csak jó szem és kivételes vizuális memória kellett
– olvastuk a blogban.
A teljes cikket itt olvashatod, a forrását pedig még több fotóval itt találod.
