Stephan Enter: Perem – Gondolat Kiadó, 2015 – fordította: Fenyves Miklós – 200 oldal, puha kötés – ISBN: 9789636934668
A szemtelenséggel határos az a mód, ahogy Enter ezt a regényt működteti, s kritikust kínok közé kergető, ahogy szereplőit mozgatja. Ráadásul ez a mozgatás is majdnem túlzás, hiszen úgy teremt feszültséget, hogy a fontos történések húsz évvel a regény ideje előtt már lezajlottak! Így aztán a holland író nem ígér többet, mint felbukkanó emlékeket, amelyekből előtűnik a szereplők saját története. De vajon kibomlik-e valami több is, teremthető-e valamiféle szintézis az együtt megélt hegymászás emlékeiből? Feltárható-e utólag, hogy kinek szólt, és mit jelentett a hegymászócsapat egyetlen lánytagjának mondata:
– Soha többé nem leszünk ilyen boldogok!
– mondta Lotte, s mind a három férfiben – akkor még inkább srácban – másfajta visszhangot keltett a mondat, s még inkább mást jelent két évtized távolából. Paul és Vincent azóta távolra sodródott, Lotte pedig a „legkevésbé esélyes” Martin felesége lett, s Walesba költöztek. A Japánból visszatérő Vincent, és a Hollandiában élő Paul ugyanazzal a vonattal indulnak el, hogy eleget tegyenek Martin meghívásának.(Mint kiderül, Lotte egyáltalán nem rajong a találkozásért. Nem véletlenül.)A kontinensről a Csatorna Alagúton át vezető utazás az, ami felkeveri az emlékeket, s előhívja azokat a mélyben szunnyadó kérdéseket, amelyek feltételére korábban nem volt ok/lehetőség/érettség… persze, közben lehet egymást figyelni, teóriákat gyártani a többiekről, és beszélgetni a halhatatlanságról. Enter műve attól válik igazán érdekessé, hogy nem dokumentálja, hanem megalkotja a felbukkanó emlékek szövetét, s olyan konstrukciót épít, mely teljes valószerűtlenségben is valószínűbb a valóságnál. Valóban meglepő, ahogy az Olvasó eljut a „peremig”.
Talán Vincent a legösszetettebb figura… vagy csak ő az, akit a szerző a legmélyebben megvizsgál. Nem véletlen, hogy Vincent gondolatai között találjuk a „megoldó-kulcsokat is”. Például a 173. oldalon:
Beléfészkelte magát a gondolat – vagy csak az árnyéka volt egy gondolatnak –, hogy bármilyen kép is éljen az emberben a saját életéről, arról a hetven-nyolcvan évről, ami megadatik neki, ez a kép egyes-egyedül az övé, és nem törhet ki belőle soha; hiába mesélnénk el mindent az életünkről egy másik embernek, ez a kép akkor is megoszthatatlan és magányos marad, és az egyetlen dolog, amire valaki a halhatatlanságra sóvárogva igényt tarthat, nem egyéb, mint ez a magányosság. Végső soron, gondolta, nincs is más a világon, ami közösen volna mindenkié, csak ez az egyetlen apróság: az idő, a jelen, a most, az a pillanat, amiben élnek és továbbragadja őket – ahogy egy vasúti kocsin osztoznak a benne összekerült utasok.
Ha van értelme a szépirodalomnak, s ha tényleg sikerült valamit letennie Enternek ezzel a regénnyel, akkor az nem kevesebb – és nem is lehet több –, mint kitörési kísérlet a magányból. Azért ez már valami! Több, mint amire a cselekményben sokkal gazdagabb tiri-tarka történetek kreálói vállalkozni mernek.
