Jurij Poljakov: Bukottak égboltja – Helikon Kiadó, 2015 – fordította: Goretity József – 276 oldal – ISBN 9789632276427
Poljakov regényei közül már korábban is megjelent néhány (Gödölye tejben; Szökni szeretnék), de akkor, 3-4 éve még azt hittük, hogy a Gogol orrából kitüsszentett szerző „csak viccel”, s ami regényeiben megjelenik, az nem áll közelebb a valósághoz, mint a groteszk általában. (Párcsere című darabját most is láthatjuk a kecskeméti színházban.)
Nagyot változott azóta a világ, s ahogy ez a kompország távolodik Európától, s közeledik Oroszországhoz, úgy van egyre kevesebb kedvünk nevetni az orosz valóságban gyökerező abszurdon. Egyre jobban értjük, miként lehet valaki gátlástalan ügyeskedéssel egyik napról a másikra milliárdos üzletemberré. A bőrünkön érezzük, hogy vannak olyanok, akinek többet – sokkal többet! – szabad, s ez a „sokkal több” gyakorlatilag minden/bármi. Határt csak a szegényes fantázia szabhat. Nem kell már orosznak lenni ahhoz, hogy tudjuk, a legnagyobb baromságot is meg lehet valósítani, sikerre lehet vinni, s a még több pénzhez nem kell más, csak sok pénz… meg persze kapcsolat (amit pénzen lehet venni.)
Néhány éve még nem volt mindez… ennyire nyilvánvaló! Jól szórakoztunk volna, mondván: Poljakov viccel, s – ha keserűen is, de – nevettet. Ma már elhihetjük a regény minden szavát, s a drága szerzőt az orosz abszurd mesterei közül áttehetjük a nagy realista alkotók közé. Néhány éve még azzal hárítottunk volna:
de jó, nálunk ilyesmi nincsen!
ma azzal könnyíthetünk lelkünkön:
de jó, hogy nem csak nálunk ilyen a világ!
Mindenki annyit ér, amennyije van – mondta a magyar társadalomtudomány egyik nagy, önmagát klasszikussá tevő teoretikusa, ki nem csak szavakkal, de tettekkel is alátámasztja, hogy Poljakov nem viccel. Illetve ha viccel is, az csak a szavak/mondatok szintjén teszi, s a vicces kis szösszenetekből és aprócska – erotikusan túlfűtött – könnyedségből valami egészen súlyos és irgalmatlan monstrum épül, mintha az apróbb lényeket puszta figyelmetlenségből eltaposó Godzilla egzotikus ízű gumicukor pasztillákból állna össze…
Ha valaki ennyi borongás után megkérdezi, hogy érdemes-e elolvasni ezt a Poljakov regényt, annak egy személyes történettel tudok felelni:
A csukamájolajról – mint kortársaimnak általában – csak irodalmi ismeretekkel rendelkeztem. Valóságban se nem szagoltam, se nem láttam soha… egészen, míg saját gyerekeim nem lettek, s külföldről ideszármazott anyósom-apósom el nem kezdett erősködni, hogy az ő unokáik nem nőhetnek fel csukamájolaj nélkül. Azt gondoltam, egy próbát megér, s nem sokára meg is jött az első üvegnyi csodaszer! Nem is akármilyen: EPERÍZŰ CSUKAMÁJOLAJ! Megkóstoltam, mielőtt a gyerekeknek adtam volna: tényleg eper ízű (is) volt, de a háttérben, utóízként meghúzódott valami olyan penetráns keserűség, amire addig nem voltak szavaim. Borzasztó rossz volt, mégis valamiféle perverz örömmel fogyasztották a gyerekek a naponta egy teáskanálnyi adagot, hiszen ilyen – mindent a feje tetejére állító – ízkombinációval addig nem találkozhattak.
Így, szépirodalomba keverve adja be az olvasónak a keserű valóságot Poljakov is!
