Meg voltam győződve arról, kifejezetten extrovertált személyiség vagyok. Hogy nyitott vagyok, hogy szeretem és bírom a mindenféle kifelé és befelé menő ingereket. Aztán többször kidőltem, majd egyszer nagyon kidőltem.
Zenés irodalmi esten lépett föl Szegeden a Régi Zsinagógában Grecsó Krisztián. A MASZK Tavaszi Kollekció 2015 keretében, a 12. Egyetemi Tavasz programsorozatában adta elő Mellettünk című összművészeti estjét testvérével, Grecsó Zoltánnal. Az előadáson Döbrösi Laura énekelt, Kertész Endre meg csellózott. Előtte akartam interjút készíteni vele, de beszélgetés lett belőle. A tegezés magától jött, teljesen természetes volt. (Garai Szakács László interjúja a szeged.hu oldal jóvoltából)
– Krisztián, hány kiló vagy?
– ???
– A honlapodon a lényegre törő önéletrajzodban írtad, fölszedtél húsz kilót, amit aztán leadtál. Érdekelne a fogyókúra, neked hogyan sikerült…
– (Nevet.) Fogalmam sincs, hány kiló vagyok… Ezek mögött mindig lelki tényező van, és mindig valami átalakulás: a plusz az egyetem után valahogy úgy kezdődik, hogy elindul egy családi élet, egy megnyugvás. Egy útkeresés, a felnőtt létnek egy biztos, még ha szerényen is biztosított világa, amelyben azt hiszed, örökké fiatal maradsz, és bírod a tempót. Bizonyos megnyugvások és rögzítettnek látszó, biztos pontok úgy megnyugtatnak, hogy arra azonnal a test is reagál. De ugyanez történik az ellenkezőjénél is: amikor ezek kimennek alólad, új élet kezdődik, amikor már azt hitted, viszonylag beállt a pályád, és mégis történt valami, akkor megint reagál a tested. Ez így van most is egyébként. A tested, mindig üzen neked, hogy mit akar, csak nem biztos, hogy észre akarod venni.
– Foglalkoztál így a kilóiddal az üzenetek szempontjából?
– Nem, mert akkoriban nem hittem ebben, nem gondolkoztam ezen. Nem hittem el, hogy a lélek nem tud hozzád szólni, de a test igen. Ez egy furcsa dialógus. Azt hittem, ha megbetegszem, ha meghízom vagy éppen lefogyok, akkor az a betegség, a fertőzés, a mozgáshiány eredménye. Persze részben ez is igaz. De most már meg vagyok győződve arról, ez nemcsak ennyi. Ha az énvédő technikák mögé akarunk nézni, ha látni, érezni akarjuk, hol tartunk, akkor figyeljünk a testünkre! Sokkal hamarabb üzen a léleknél. Ráadásul a lélek üzeneteit sokkal nehezebb kikódolni. Akkor, amikor ezek megtörténtek, még öntudatlan voltam ebből a szempontból. Történt nyilván sok más is.
– Mióta figyelsz ezekre?
– Meg voltam győződve arról, kifejezetten extrovertált személyiség vagyok. Hogy nyitott vagyok, hogy szeretem és bírom a mindenféle kifelé és befelé menő ingereket. Aztán többször kidőltem, majd egyszer nagyon kidőltem. Akkor derült ki, ez nem ilyen egyszerű. Nemcsak melegedni kell nála, fűteni is kell néha a testet, a lelket. Befelé is vinni kell ezeket az energiákat, nem lehet örökké kifelé szórni. Akkor kellett azon elgondolkodni – egyébként ez is jellemző, legtöbbször az ember saját kárán tanul –, min változtassak, mi működjön másképp, hogy megmaradjon az egészségem, hogy önmagam tudjak maradni. Hogy ne vesszenek el a barátaim, a régi életem, a gondolkodásom csak annyira, amennyire a kor természetesen hozza. Ne daráljak be mindent – ezt meg kellett tanulni, pedig azt hittem, ez nekem testhez álló. Kiderült nem, azóta sokkal óvatosabb, beosztóbb vagyok. Persze vannak olyan időszakok, amikor ezt nem lehet, de sokkal jobban vigyázok magamra, mint korábban.
– Mi mindent kell máshogy beosztani?
– Inkább kiket: a családot, a barátokat. Meg magamra úgy fordítani energiát, hogy az akár a munka kárára is mehet.
– Akkor most már tudod azt mondani egy munkára, hogy ezt most nem, vagy azt, hogy ezt csak holnap?
– Meg kellett tanulni a nemet is! De ez sajnos teljesen általános jelenség, ez nemcsak rám igaz, mindenkinek meg kell tanulni, az újságírónak, a színházi embernek éppúgy, mint a villanyszerelőnek vagy a redőnyösnek. Félelmetes függőségek vannak, állandó létbizonytalanság, és az ebből fakadó örökös kényszer. És ott van még a bizonyítási vágy is: te igenis meg tudsz még ennek a feladatnak is felelni! Oda tudod tenni magad még ebben a helyzetben is, rád szükség van, el tudod tartani a családodat! Ebben a helyzetben nagyon nehéz nemet mondani. Pedig ezen múlhat az is, hogy el tudsz-e menni a gyerekeddel játszani. Ott vagy-e a ballagáson – most voltak, ugye –, vagy nem vagy ott. Közben nyilván azon gondolkodsz, oké, itt egy fesztivál, mennyit fizetnek. De közben meg az a gyerek egyszer ballag… Összejön végre valahára a család, lehet, lesz, akit megint nem látsz évekig, vagy soha többé… Ezek baromi kemény helyzetek, ezeket meg kell tanulni kezelni, feldolgozni. Viszont már Ausztriában sincs ez a fajta létbizonytalanság: nem várják el, hogy dönts család és munka között. Mert ott tényleg van munkajog, odafigyelnek arra, hogy a civil életedben el tudj járni mondjuk a „Szegedért Aggódóak Egyesületébe”. Nekünk itt meg meg kell barátkoznunk azzal, hogy ebben a borzalomban, amiben vagyunk, kitaláljunk valamit, hogy ne veszítsük el a családi létünket és közben ne legyen veszélyben az egzisztenciánk sem.
– Az a fajta megfelelési, bizonyítási vágy, amelyek összefüggnek a fentiekkel leválasztható-e ezekről? Ha igen, és ezektől el lehet vonatkoztatni, és „csak magát” a bizonyítási vágyat „nézzük”, akkor ez ugyanaz a vágy-e, mint az egyetem után, vagy ez is változott, ért az évek alatt?
– Nem. A kettőt igen élesen elválasztja egymástól a naivitás. Amikor az ember pályakezdő, akkor hite van abban, hogy azon a pályán, ahol elindul, van keresnivalója. Fogalma sincs arról, micsoda fékek, gátak várják. De ez nagyon jó, ennek így kell lenni, ilyen naivan kell kezdeni, ez teljesen természetes! Gondold el, ha tudnánk az elején az összes szörnyűséget, amit menet közben tapasztalunk, akkor belevágnánk? Teljesen reménytelen volna…
– Meddig voltál naiv?
– Azt remélem, az áldásos naivitásom, ami kell a boldog léthez, még most is megvan. Legalábbis nagyon ápolom, hogy legyen meg valami belőle.
– Mit hívsz áldásos naivitásnak? És hogyan ápolod?
– Azt, amit „józanabbul fogalmazva” bizalomnak, hitnek, a szakmámba, a közösségbe, a magyar emberekbe, a felelős polgárokba vetett bizalomnak hívok. Azt gondolom, nem lehet alapvetően negatívan hozzáállni a dolgokhoz. Szeretnék hinni benne, hogy ugyan összességében elképesztően nehezen építhető a közösség, nagyon sok a periférián élő ember, de azért azt gyönyörű látni, amikor emberek küzdenek, akarják. Egy ilyen estre is olyanok jönnek el, akik azt mondják, „nem, akkor sem engedem el a polgári létnek a szegélyét, ha közben tapossák a kezemet!” Pedig nagyon sokszor ezek az emberek sem anyagilag, sem időben nem engedhetik meg maguknak, hogy itt legyenek egy ilyen esten, mégis eljönnek. „Hol van a méltóságom, az érdeklődésem? Hol van az a lángoló egyetemista, aki voltam? Hol van az a tépelődő, befogadó alkat? Azért is elmegyek!” – kérdezik, mondják magukban, maguktól. Nagykanizsától Nyíregyházáig ilyen emberek töltik meg ezeket a termeket, szerencsére. Mert akarnak. És ők mindennél többet érnek. Itt kialakul egy gyönyörű, kölcsönös energiaáramlás. Így tudunk magunkról, mint felelős civil polgárokról gondolkodni. Tenni akarok érte! Egy Papp Károly-regényben van egy gyönyörű jelenet, amikor a kamasz gyerek megkérdezi a szüleit, akik délután a kávé mellett németül beszélgetnek, hogy miért beszélnek németül. És azt felelik neki, hogy „ne felejtsünk el.” „De hát sose kell!” – válaszolja erre a gyerek, mire azt felelik neki a szülei megint, „igen, valóban, amióta megszülettél az elmúlt tizenöt évben nem kellett. Nem is a hasznossága miatt csináljuk.” „Hát akkor miért?” „Hogy ne süllyedjünk el!” Ez bennünk van! Benne van a szegedi polgárokban is, ezt itt mindig látom.
– A színpadon, a színpadról másképp kell kapaszkodni?
– A mi küzdelmeink nagyon hasonlóak. Hogy tudjak időt szakítani felelős civilként, családtagként energiát szánni arra, hogy befogadjak, hogy gondolkozzak, nekem is nagy küzdelem. Nagyon nehéz, épp ezért minden sikerélménynek nagyon örülök. Itt Szegeden mindig honvágyam támad. Lázas egyetemista voltam. Kantról meg Hajnóczyról vitatkoztam rissz-rossz kocsmákban… Egy olyan ember képe rémlik föl előttem, aki egyszerre volt tüzesen, bájosan naiv, de elszánt és érdeklődő is. Mindent odatett egy könyvért akár – jó erre visszagondolni.
– Mennyi van még meg ebből az emberből?
– Nagyon sokat változtam. Ez köszönhető a kornak, a körülményeknek, helyzeteknek. Más világban élek. A lázas egyetemista akármit csinálsz, eltűnik. Szerettem volna itt maradni Szegeden, nem sikerült, nem kaptam állást, de ha maradhattam volna, akkor is eltűnt volna szerintem. Mauzóleummá lesznek olyan helyek, ahol tüzes, lelkes voltál egykor. Más arcát mutatja a város. Más a tempó. Ez teljesen természetes. De persze mindenki abban a hitben van, így én is, hogy van még bennem abból az egyetemistából egy kicsi.
– Milyen egy felelős civil?
– Sajnos erre nagyon kevés a tér, az egzisztenciális és a polgári szabadság. A felelős civilnek kell tér és idő. Felelős civil lehetsz például akkor, ha a városi dalárdába eljárhatsz, vagy mondjuk tudatosan készítesz fotókat a régi épületekről. De lehetsz sokkal aktívabban is felelős civil, és azt mondod, nemcsak a saját szórakozásodra, meg persze a közösség épülésére foglalkozol ezekkel, hanem úgy döntesz, a perifériára szorultakat támogatni akarod, környezetet akarsz védeni és a többi. A felelős civil magatartás azt is jelenti, rajtam is múlik, közöm van a dolgokhoz. Ha ez a közösség döntő többségében megvan, akkor tényleg így is lesz. Egy svéd politikus például nem engedhet meg magának bármit. Lopni nem lopunk, kicsi és nagy lopás között nincs különbség, az lopás. A felelős civil magatartással egyszer talán eljutunk oda is, hogy nem járatom a kocsit feleslegesen az utcán, mert ezzel is védem a környezetemet, szétválogatom a szemetemet, de tényező vagyok a közösségem lelki életében: ez kultúrát, hagyományőrzést is jelent. De hogy egészen konkrét legyek: szegedinek lenni nem azt jelenti, hogy eltalálok a városban egyik helyről a másikra, hanem tudom azt, milyen kulturális, történeti, történelmi helyek, emlékek vannak a városban. Tudom, mi és hogyan változott. Ez a város meg van írva, létezik. Irodalmilag, művészetileg. Csak ha napi 10–12 órát kell melózni, akkor bizony ember legyen a talpán az, aki még „ráér” felelős civilnek is lenni. Ugyanakkor – nem akarom, hogy üldözési mániának tűnjön –, de mintha egy kicsit kényelmesebb lenne mindig azt mondani, neked nincs időd, energiád ezekre a dolgokra. Ez egy tipikus kelet-európai nézőpont. Ezen kell változtatni. Ha sikerül, minden rendben lesz.
Képeinket Kozák Máté – 63 kiló – készítette.
Garai Szakács László – 99 kiló
